Képviselőházi napló, 1935. II. kötet • 1935. május 27. - 1935. június 13.

Ülésnapok - 1935-28

418 Az országgyűlés képviselőházának 28. ülése 1935 június 7-én, pénteken. ebből a 3610 pengőből fizetnie kell kereseti adót, i egyházi adót, Mabi- vagy Oti.-járulékot és egyéb költségei Istvánnak, amelyeket azonban nem hozhat levonásba azért, mert a magánalkalmazottak adójának alapjául szolgáló kereset bruttó számít, abból semmiféle levonást nem lehet eszközölni. Sőt továbbmegyek. A kereseti adóról szóló törvény világosan kimondja, hogy ha annak az alkalmazottnak vasúti költsége, helyiérdekű vagy villamosköltsége van, hogy munkájához jusson, vagy költségei vannak munkaruhára vagy muinkaszerszámokra, ezeket az adóalapból levonni nem lehet. Sőt továbbmegy a törvény és kimondja, hogy amennyiben a munkáltató ezeket a költségeket neki megtéríti, ezek külön adóalapot képeznek és ezek után is adózni kell. Látjuk tehát, hogy ma egy 300 pengő fizetést elért magánalkalmazott reszket annak a gondolatától, hogy főnöke havi 10 pengővel feljavítsa a fizetését. Nem egyszer történik meg a vállalatoknál, hogy az alkalmazottnak fizetésjavítást akarnak adni, havi 10—15 pengő értékben és az alkalmazott remegve megy főnökéhez és könyörög, hogy az Isten szerelméért, ne adjanak neki fizetés javítást. Miért! Azért, mert az az alkalmazott, akinek 300 pengő havi fizetése van és havi 10 pengő javítást kap, ami egy évben 120 pengőt tesz ki, ebből a fizetésjavításból 100 pengőt fizet ki adóba,, mert akkor már jövedelemadót kell fizetnie és mert jövedelemadót fizet, a Mabi. is felemeli a járulékot és mert a Mabi. felemelte a járulékot, az egyházak sem akarnak szerényebbek lenni, ők is felemelik az egyházi adót. Ez a szerencsétlen alkalmazott tehát, aki havi 10 pengős fizetésjavítást kapott, ami egy évben 120 pengő, végeredményben több, mint 100 pengőt köteles ebből elfizetni köz szolgáltat ásókra. Ezzel szemben, ha egy háztulajdonos, vagy egy iparos, akinek 4000 pengő az adóalapja, be tudja bizonyítani, hogy adósságai vannak, amelyek után kamatot kellett fizetnie, hogy üzlete nem járt azzal az eredménnyel, amelyet tőle várt, vagyis, hogy csökkent a keresete, akkor az adóalapjából levonás eszközölhető. Nagyon gyakori eset az, hogy egy adózó, akinek 4000 pengő az adóalapja, ezekkel a különböző levonásokkal adóalapját lecsökkenti 1000 pengőre, ami után természetesen jövedelemadót nem fizet. A jövedelemadót fizeti ellenben rencsétlen tisztviselő, akinek a sors kegyelméből — mondjuk — 320 pengő fizetés jutott egy hónapban. Ez már olyan korban van, hogy családja van, gyermekei vannak, akiket iskoláztania kell. Tessék tehát elképzelni, hogy ez az ember, aki 320 pengő fizetést kap egy hónapra, jövedelemadót fizet. Mind csak azért, mert az adóhatár tiíl alacsonyan van megállapítva es érvényben van az az igazságtalan rendelkezés, mely szerint a magántisztviselő adóalapjából semmiféle levonás nem eszközölhető, Csikvándi t. képviselőtársain elmondott egy esetet. Egy birtokos, egy bérlő könyvelést vezet, mérleget készít és a mérlegben kimutatja, hogy az esztendő veszteséges volt. Mi történt? Leírtak az adójából és miután az adót arra a kerületre már kivetették, a többi gazdának kellett ezt az adót megfizetni, ő pedig szépen mentesítve volt. (Br. Berg Miksa: Mindig a gazdák!) Engedelmet kérek, az csak nem lehet igazságos adórendszer, hogy amikor a szegény magánalkalmazottnak egy fillért sem lehet levonni az adójából, — nemcsak pénzügyminiszteri határozat, hanem _ újabban közigazgatási bírósági határozat alapján sem, — amikor ezeknél ilyen kegyetlenül, ugyanakkor a többieknél elnézéssel eszközlik az adóztatást. Ha tehát a magyar kormány tényleg reformálni akar, akkor reformálja elsősorban az adórendszert, a keresetiadókat csak úgy, mint a jövedelemadót, mert az adózás mai állapota sem az igazságnak, sem a méltányosságnak nem felel meg. Terheli azokat, akik az életben a nélkül is túlságosan meg vannak terhelve az alacsony bérekkel, a hosszú munkaidővel, akik agyondolgozzák magukat és ezek viselik a legtöbb adót, míg akik az élet napos oldalán járnak, azok fizetik aránylag a legkevesebbet. Erős progresszivitás az adózásban, megadóztatni azokat, akik az állam mindenféle jótéteményeit élvezik és mentesíteni az adó alól azokat, akik az államtól keveset élveznek, de érte annál több áldozatot hoznak, ha az állam veszélyben van: ez az egyetlen helyes adópolitika. Minthogy én nem látom a pénzügyi tárca gondozásánál azt, hogy itt a szociális elvek érvényesülnének és semmi nyomát nem látom annak az adóreformnak, amely pedig elengedhetetlen feltétele a modern állami életnek, a költségvetést nem fogadom el. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Elnök: Szólásra következik? vitéz Miskolczy Hugó jegyző: Drobni Lajos! Drobni Lajos: T. Ház! Az előttem szólott Malasits Géza képviselőtársam beszédét sok vonatkozásban osztom nemcsak azért, mert földiek vagyunk a képviselőségben, hanem azért is, mert sok vonatkozásban tényleg a valóságnak megfelelően festette az adózók nehéz helyzetét. T. Ház! Ügy veszem észre, mindnyájan egyek vagyunk abban, hogy adóreformra van szükség, ámbár úgy hallottam, hogy nem lehet azt máról holnapra megcsinálni, hanem ahhoz évek előkészítő munkálatára van szükség. Nem tudom osztani képviselőtársamnak ezt a nézetét, mert hiszen ha a magyar adózó már évek hosszú sora óta szinte tántorogva halad az adóterhek súlya alatt, akkor már az elmúlt évek alatt elő kellett készülni az adóreformra, az adóreform előkészítésének már útban kell lenni és a reformkorszak igenis azt követeli, hogy az útban lévő adóreform egyszersmind a megvalósítás útjára is lépjen. Ügy veszem észre, tökéletesen egyek vagyunk abban is, hogy a gazdatársadalmon segíteni kell, a gazdaadósságokat rendezni kell. Magam is azt vallom, hogy nem lehet a gazdatársadálom megsegítése érdekében annyit követelni, amennyit megadni kötelesek nem volnánk és úgy vélem, hogy nem tudunk annyit tenni, amennyi a gazdatársadalom megmentése érdekében szükséges volna. Abból a principiumból indulok ki mint városi és kimondottan ipari városi képviselő, hogy a falu és a város között nincs ellentót, a falu boldogulása egyszersmind a város anyagi emelkedésének is előfeltétele. Amikor tehát most a pénzügyi tárca költségvetésének tárgyalásánál kimondottan városi szempontokat igyekszem érvényesíteni, ezzel nem a falu, illetve a gazdatársadalom érdekeivel kívánok szembehelyezkedni, hanem ezen a szorosan egymás mellett haladó két vágányon át kívánom az ország boldogulását és az ország lakosságának a terhektől való könnyítését, emberi megélhetését, emberi jövőjét biztosítani. Várospolitikai szempontból rendkívül fontosnak tartom az úgynevezett házadó kérdését, a ház problémáját. Azt hiszem, egymaga a költ-