Képviselőházi napló, 1935. II. kötet • 1935. május 27. - 1935. június 13.

Ülésnapok - 1935-21

Az országgyűlés képviselőházának 21 kérdésére. A magam részéről nem látok más segítési lehetőséget a legfelső közigazgatási bíróság helyzetén, mint a másodfokú közigazgatási bíróság létesítését. (Helyeslés a szélsőbaloldalon. — Fábián Béla: Bár már látnánk!) Törvényhozási szempontból és igazságszolgáltatási szempontból sem helyes ilyen tiszteletreméltó testületet foglalkoztatni egészen lényegtelen, általános igazságszolgáltatási szempontból egészen kicsinyes pénzügyi kérdésekkel. Utalok azokra az egy-két pengős illetékkérdésekre, amelyeknél a bírósági panasz folytán mozgásba jut egy nagy apparátus, amely éppen ezeknek a kis ügyeknek elbírálása miatt a nagyabb) ügyekkel csak késedelmesen tud foglalkozni. En sohasem mondom azt, hogy van kis ügy és van nagy ügy. Vannak ügyek, (Fábián Béla: Ninccsenek! —Derültség.) mert lehetséges, hogy annak a kisembernek az a 2—3 pengős illetékügy nagyobb ügy, mint egy vagyonos embernek a 300—400, vagy talán 5000 pengős ügye. Kell azonban bizonyos értékhatár és az ügyek bizonyos fokát le kell szorítani egy olyan testülettől, amely nehézségénél, tanácsainak nagyobb) létszámánál fogva ezeknek az ügyeknek elbírálására túlságos nagyméretű és nem alkalmas. Éppen ezért régi kívánalom és az én meggyőződésem szerint az állam mai nehéz anyagi helyzetében is megoldható a középfokú közigazgatási bíráskodás. Ennek a bíróságnak az összes korolláriumokat magában kell foglalnia, tehát a kontradiktatorius eljárást, a^ bizonyításfel'Vételi lehetőséget, a nyilvánosságot, a szóbeliséget és bizonyos ügyekben kimondanám a kötelező ügyvédi képviseletet is. Megállapítom már azt is, hogy e tekintetben a kincstárnak nem kell tartania attól, hogy ügyvédi költség, tekintetében teherrel járna reá nézve, mert hiszen ki lehetne mondani, hogy mindazokban az ügyekben, amelyekben a kincstár szerepel, mint panaszolt fél, ügyvédi költség csak saját féllel szemben állapítható meg. Megállapítható ugyanekkor a költségeknek a^ skálája, úgy, amint az a rendes (bíróságoknál is megtörténik. Az ügyvédi munkaterületek kiszélesítése tekintetében kívánatos lenne a választott bíráskodási eljárásban is a kötelező ügyvédi képvielet éppen úgy, mint a polgári rendtartás által meghatározott esetekben. Egy nagyon kényes téma, amely azonban szintén az ügyvédség gazdasági helyzetét javítani képes lenne, az összeférhetlenség kérdése. Erre nézve már részletes javaslatok, részletes előadói tervezetek fekszenek az igazságügyminisiztériumban, úgyhogy ezeket is bátor vagyok figyelemibe ajánlani. Nem akarok a részletekbe belemenni már az idő rövidsége miatt sem. Az ügyvédtársadalomnak állandó panasza — és ezt nem lehet eléggé hangoztatni, — hogy talán egy foglalkozási ág sincs annyira megterhelve ingyenmunkával, mint az ügyvédi. Egyrészről ráhárul a nagy szegényyédelem terhe, másrészről pedig nagyon jól tudjuk azt, hogy az ügyvéd vogelfrei abban a tekintetben, hogy mindenki igényelheti munkájának díjazását, amint azonban egy ügyvéd merészel hasonlót cselekedni, akkor mindjárt szembeállítják vele az ügyvédellenes kijelentéseket és hangulatkeltő nyilatkozatokat. Senki sem veszi rossz néven az orvostól, a mérnöktől, hogy munkája díjazását igényli, ellenben az ügyvéd mintha valamilyen illetéktelen és jogtalan cselekedetet követne el akkor, amikor munkájának megérdemelt jutalmát, díjazását kéri. A szegényvédeülése 1935 május 27-én, hétfőn. 21 lem az ügyvédnek nagy és súlyos megterheltetését jelenti, és ezt is intézményesen rendezni kellene. Tudjuk azt, hogy a szegény védelem érdekében igen tekintélyes számú jogvédő irodák létesültek, részben az állam, részben pedig a közületek jóvoltából, éppen ezért rendszertelenül folyik a szegényvédelem körébe tartozó ügyek elintézése. Vannak quaerulensek, akik végigjárják ezeket a panaszirodákat. Ezt a kérdést másképp, mint intézményesen, központosítva megoldani nem lehet. A magam részéről azt vagyok bátor proponálni, hogy méltóztassék azzal a gondolattal foglalkozni, hogy ezeket az összes panaszirodákat központosítsuk. Bízzuk meg az ügyvédi kamarát országosan ennek a kérdésnek elintézésével, az ügyvédi kamara létesítsen panaszirodát minden bírósági székhelyen, és ezek a panaszirodák csak a szegéységi bizonyítvánnyal odaforduló egyének ügyeiben intézkedhessenek. Emlékszem ugyanis praxisomból, amikor a bíróságnál szolgáltam és panasz felvevő voltam, hogy hányan vették annak az állami fórumnak, annak a panaszirodának munkáját igénybe. Százszámra jöttek. Voltak ismert pereskedő háztulajdonosok, akik a panaszfelvevő bírósági jegyzővel vétették fel keresetüket, és így egyrészt az állami alkalmazottak munkaerejét feleslegesen vették igénybe, másrészt pedig az ügyvédeket egy kereseti lehetőségüktől fosztották meg. Egy régi probléma, amely tekintetében az elmúlt tíz év alatt az igazságügyi kormányzat törvényjavaslattal is fordult az országgyűlés elé, az okirati kényszer kérdése. Ezt a kérdést most nem is ügyvédi szempontból nézem, hanem teljesen az igazságszolgátlatás szemszögéből vizsgálom, mert köztudomású a gyakorlati igazságszolgáltatás munkásai előtt, hogy ma a tanúvallomások értéke mennyire lecsökkent, mennyire megbízhatatlan a tanúvallomások ereje, mennyire látja maga a bíró is, aki felhívott tanuk vallomása alapján kénytelen bíráskodni, hogy hamis tanúvallomás fekszik előtte, azonban nincs bizonyíték, nincs döntőerejű eszköz a kezében, amellyel ezt meg tudja állapítani, és így gyakran kénytelen az igazságot meg nem felelő tanuk vallomására alapítani. Éppen ezért minden modern állani az okiratoknak igyekszik nagyobb súlyt és jelentőséget adni. A békebíráskodás is az a terület, amellyel az igazságszolgáltatás nívóját emelni lehetne, amelynek segítségével el lehetne érni a hármas célt: a gyorsabb, jobb és olcsóbb bíráskodást. Ha az igazságszolgáltatás statisztikáját nézzük, látjuk, hogy a perek tekintélyes része 20 pengőn aluli per, amelyek végeredményben megterhelik a bíróságot és akadályozzák az igazságszolgáltatás gyorsaságát. Éppen ezért kérem az igazságügyminiszter urat, hogy e probléma megoldásával is méltóztassék foglalkozni. Ezek a kérdések azok, amelyeknek megoldásával, szerény meggyőződésem szerint, segíteni lehetne az ügyvédi társadalom mai nehéz és súlyos anyagi helyzetén. Nem állhatunk meg azonban ezeknél a palliativ eszközöknél, nekünk a jövő nemzedékre is ügyelnünk kell, a jövő nemzedék ügyvédeit is már most talpra kell állítanunk törvényhozási alkotások segítségével és éppen ezért kell az ügyvédség problémáival pro futuro is foglalkoznunk. E tekintetben kezdenünk kell már a jogi oktatás reformjával. A jogi oktatás is éppen abból a kettős szempontból kiindulva kell reformáld