Képviselőházi napló, 1935. II. kötet • 1935. május 27. - 1935. június 13.

Ülésnapok - 1935-21

16 Az országgyűlés képviselőházának főtblb őre, amint ő kifejezte inasát. Ismétleim azonban, tény az, hogy a legritkább esetekben folyamodnak oda panaszukkal, hanem mindig az igazságügyminiszterhez mennek. (Györki Imre: Sohasem folyamodtam oda!) Miért, azért, mert az igazságügyminiszter úrtól sokkal könynyebben és sokkal biztosabban lelhet ilyen pa. naszokra orvoslást kapni. Ami a felügyelet kérdését illeti, ha már itt tartunk, megsürgetem a miniszter urat: mi van a bírói fegyelmi eljárásról szóló törvényjavaslattal? (Lázár Andor igazságügyminiszter; Kövidesen bizottság elé kerül!) Nagyon kívánatosnak tartanám, hogy rövidesen bizottság elé és mielőbb a Ház elé kerüljön. En teljes nagyrabecsüléssel vagyok a bíróság működése iránt, de éppen a mai parlamenti tárgyalás alatt is hallottunk eseteket, amelyek kiabálnák a miniszter úr felügyeleti intézkedéseiért. Erre a felügyeleti intézkedésre és a [miniszter úr felügyeleti jogkörének kiszélesítésére — gyakorlatiból mondhatom — nagy és islürgős szükség van. T.. Ház! Ennek a kérdésnek kapcsán rá kell mutatnom egy sajátságos jelenségre. Amikor a múlt parlamenti ciklusban a bírói fegyelmi eljárásról szóló törvényjavaslatot tárgyaltuk, a miniszter úr ellen csodálatos módon támadást indított egy sajtókonszern; igen előkelő nevek parafálták ezeket a .sajtóközleményeket és a miniszter úrral szemben a bírói függetlenséget akarták védelmezni. En azonban azt hiszem, hogy ezek a támadások a bírói függetlenséget sok tekintetben a bírói felelőtlenséggel tévesztették össze. Pedig ezt a két fogalmat összetéveszteni nem szabad, mert a bírói függetlenség nagy értékünk, a bírói függetlenséghez ragaszkodnunk kell, azt meg kell őriznünk, de vigyáznunk kell arra, hogy a függetlenség fogalma ne csússzék át a felelőtlenség fogalmába. (Ügy van! Ügy van! jobbfelöl.) En, aki a szülői háznál tanultam meg a magyar bírót tisztelni, mondhatom, hogy ügyvédi praxisom alatt azt tapasztaltam, hogy bírói tévedések, bírói gesztusok sokszor rettenetes következményekkel járnak azokra az érdekelt felekre, akiknek a bírósággal dolguk van. és sehol a világon nem értelmezik a bírói függetlenség gondolatát annyira szélsőségesen, mint minálunk, nem csap át sehol sem a bírói függetlenség gondolata a felelőtlenség gondolatába, pedig, ismétlem, egy-egy bírói tévedés, egy-egy bírói mulasztás, egy-egy bírói hibázás — nem akarok tovább menni — rettenetes joghátrányokat, soha helyre nem hozható joghátrányokat okoz a feleknek. (Igaz! Ügy van!) Ha ebből indiilunk ki, akkor nekünk igenis támogatnunk kell azt a javaslatot, amelyet az dgazságügyminiszter úr a múlt ciklusban beterjesztett és amelyet újból be fog terjeszteni, mert én bírói körökből veszem információmat, illetőleg onnan egészítem ki saját tapasztalataimat és mondhatom, hogy ennek a felügyeleti jogkörnek kiterjesztésére igenis nagy szükség van. Mindezzel azonban a világért sem akartam a magyar bíró hagyományos jó hírnevének a legtávolabbról sem ártani, mert talán senki sincsen olyan megbecsüléssel a magyar bírónak áldozatos munkája iránt, mint amilyen megbecsüléssel viseltetem iránta én és azt hiszem, egész pártom, sőt talán elmondhatom nyugodt lélekkel, hogy az egész parlament is. (Ügy van! Ügy van!) Ugyanakkor azonban, amikor ezt elmondottam, szóvá kell tennem a bírák mai nyo21. ülése 1935 május 27-én, hétfőn. morúságos helyzetét. En magam is azon a nézeten vagyok, — ebben némileg egyetértek ellenzéki képviselőtársaim felfogásával — hogy én valahogy nem szeretem, amikor az igazságügyi tárcánál bizonyos megtakarításokkal büszkélkedünk. Hogy amikor kiváló minősítésű 50 éves bírák, de nem is 50 éves, hanem 55 éves bírák a legkitűnőbb minősítéssel a fizetés alsó fokozatában vannak és majdnem kétségbeesve, de legalább is reményüket teljesen elvesztve várják a szebb jövőt, ugyanakkor mi azzal dicsekedünk, hogy az igazságügyi tárcánál »megtakarításokat« tudtunk eszközölni, én ezt nem tartom teljesen helyénvalónak. 40 éves, családos, hadviselt bírósági jegyzők, (Sulyok Dezső: Joggyakornokok!) joggyakornokok és bírósági jegyzők várják a kinevezést. Én ismerem az igazságügyminiszter úrnak ebben az ügyben elfoglalt álláspontját. A miniszter úr legutóbb egyszer magánbeszélgetés közben azt helyezte ezzel szembe, hogy: ott vannak az angol bírák, akik elnyerik azt a bírói stallumot, avval nyugodtan ülnek és nem fognak előlépni. Egészen más az angol bírói szervezet és organizáció. Nálunk annak a bírónak egyedüli elismerése az, hogy előlép. Az a bíró, aki a mi bírói rendszerünk mellett nem tud előremenni, úgy érzi, hogy az ő munkáját nem becsülik meg; elveszti kedvét, elveszti ambícióját és kivész belőle minden kellék ahhoz, hogy valóban jó bíró legyen. Már pedig nekünk, t. Ház. jó bírákra van szükségünk. A bírákkal kapcsolatban egészen röviden foglalkozni kívánok az ügyvédség helyzetével. Az ügyvédség helyzetét az igazságügyminiszter úr legalább is olyan jól ismeri, mint én, vagy talán még sokkal jobban. Helyeslem az Ő reformjainak irányvonalát, azt t. i., hogy bármilyen nyomorúságban vannak is az ügyvédek, még sem kizárólag ezen a nyomorúságon akar segíteni, hanem a nyomorúságon keresztül magát az ügyvédséget, mint igazságszolgáltatási tényezőt akarja megmenteni. (Helyeslés.) Én is azt kérem az igazságügyminiszter úrtól, hogy amikor ügyvédi kérdésekkel és reformokkal foglalkozik, ne nézze azt a sok tisztes Öngyilkos ügyvédet, akik öreg fejjel az éhhalál elől a túlvilágra menekülnek, — nem bánom, ha nézi is — hanem nézze az igazságszolgáltatás érdekeit, már pedig az igazságszolgáltatás érdeke azt kívánja, hogy ne legyenek lezüllött ügyvédek, hanem az ügyvédi kart is emeljük fel a bírói karral együtt olyan nívóra, amely nívó garancia nekünk arra, hogy igazságszolgáltatási apparátusunkat fenn tudjuk tartani azon a magaslaton, amelyen a múltban volt. Ami a reformokat illeti, ez nagyon nehéz kérdés. Magyarországon ma a legújabb megállapítás szerint hat és félezer ügyvéd és kétezer ügyvédjelölt van és a szaporulat négy esztendő alatt, azt hiszem, 700 volt. Ha az ügyvédség ilyen arányban szaporodik, akkor valóban a helyzet még rettenetesebbé válik. Meggyőződésem, hogy azt a munkát, amely ma az ügyvédségnek kínálkozik, tizedannyi ügyvéddel el lehetne végezni, mint amennyi ma Magyarországon van. A munkaalkalmakat viszont nem lehet tízszer ekkora mennyiségre szaporítani, hogy ezt az óriási létszámú ügyvédi kart el lehessen tartani. A reformnak tehát, sajnos, valami császármetszésnek kell lennie, mert különben az ügyvédi kar túlzsúfoltságát megoldani nem tudjuk. Az igazságügyminiszter úr figyelmét fel akarom hívni még bizo-