Képviselőházi napló, 1935. I. kötet • 1935. április 29. - 1935. május 25.

Ülésnapok - 1935-18

412 Az országgyűlés képviselőházának 18, vitéz Kenyeres János jegyző: Horváth Ferenc! Horváth Ferenc: T. Képviselőház! Patacsi t. képviselőtársam egyetértésre hívta fel a nemzetet. Nagyon örülök, hogy egy kérdésben mindjárt egyetérthetek vele. Teljesen egyetértek mindazzal, amit a gazdaadósságokra, illetőleg azok rendezésére vonatkozólag elmondott. Meleg érzésről tanúskodtak ezek a szavak és éppen ezért a Háznak erről az oldaláról is teljesen helyeselhetjük mindazt, amit ebben a tekintetben előadott. Nagy kérdések várnak ebben az országban megoldásra, de kétségtelen, hogy mielőtt ezekhez a kérdésekhez hozzányúlunk, rendeznünk kell azokat a múltból ittmaradt kérdéseket, amelyek közé éppen ezek a gazda adósságok, ezeknek a védett birtokosoknak ügyei is tartoznak. S ha ezeket rendezni akarjuk, felmerül két lehetőség, két elv, két szempont, amelyek szerint ezeket rendezni kellene: az egyéni elbírálás elve, vagy pedig általános rendezés. Eber t. képviselőtársam a tegnapi nap folyamán nagyon helyesen állapította meg, hogy a 75.000 védett birtokosra és a mégjobiban eladósodott kisemberre nézve csak általános rendezés jöhet szóba. Ennyi embert egyénileg komolyan elbírálni nem lehet akkép, hogy megint új hivatalokat, új apparátust ne kellene erre a célra szervezni. De nagyon helyesen állapította meg azt is, — teljesen egyetértek vele — hogy a közép- és nagybirtokokra nézve igenis, más szempontoknak kell irányadóknak lenniök, itt már az egyéni elbírálást kell a rendezésnél szem előtt tartani. Egy másik kérdés, amely az egész országot, az egész gazdatársadalmat érinti és ér-. dekli, az, árkérdés. Egyformán érdekli ez az eladósodottat és azt is, aki abban a szerencsés helyzetben van, hogy esetleg még adósság nélkül gazdálkodhat. Az árkérdést a következő pár számadat jellemzi a legjobban. Ha az 1928. év szemtermésének, a mezőgazdasági cikkek termelésének bruttó értékét összehasonlítom a későbbi évek termésével, a következő eredményre jutok. 1928-ban a mezőgazdasági termelés bruttó értéke, tehát a termelési költségeket nem véve figyelembe, VA milliárd pengő volt, azután pedig csökkent, úgy hogy 1933-ban a bruttó termelési érték 750 milliót, 1934-ben pedig 1050 milliót tett ki. Ezekibő] a számadatokból azt a következtetést vonhatjuk le, hogy az a stabilizált rendszer, az az árnívórendszer, amely az 1925— 1930. évek átlagában létrejött, az 1931/32-es években teljesen megbomlott és az árnivónak az egyensúlyi helyzetnek ez a megbomlása azt jelentette, hogy a termelés és a fogyasztás egyensúlya is megbomlott ezzel együtt, mert a termeléssel nem állott szemlben megfelelő fogyasztás és mert a városok munkanélkülisége lecsökkentette a városok fogyasztóképességét. A lecsökkent árnívó Ihozta aztán létre ezt az adósságrendezési kérdést, mert hiszen a jövedelmükben megcsökkent adósok nem voltak abban a helyzetben, hogy kötelezettségeiknek eleget tegyenek. Létrejött a mezőgazdasági és az ipari termelés közötti óriási diszparitás és mindez odavezetett, hogy a közgazdaság az egész vonalon az összezsugorodás, a munkanélküliség képét mutatta. Erre a helyzetre jegyzi meg Cassel Gustav nemzetgazda, hogy hanyatló árak mellett csak tönkremenésről lehet szó, hanyatló árak csak a világgazdaság katasztrófájához vezethetnek- Ha ezekről a hanyatló árakról beülése 1935 május êâ-an, csütörtökön. szélek, emlékeztetnem kell a t. Képviselőházat a megindulásra, az 1931-es évekre. 1931-ben, amikor a bankzárlat idején először ütközött ki eklatánsán ez a kérdés, ebben a Háziban hangzott el először, hogy nemcsak a pengő értéke volt veszélyben, hanem a pengő értékével kapcsolatban, illetőleg attól egészen függetlenül, csodálatosan, valahogyan az angol font is kezdett meginogni. Valaki előhozta ebben a Házban, hogy az angol fontot Marienbadban vagy Karlsbadban vagy nem tudom hol, csak 10—20%-os diszázsióval váltják be. Mindenki csodálkozott ezen, mindenki hihetetlennek tartotta, hogy az * az angol font, amely standardértéke a világnak, amely ellenállva a világháború vérzivatarainak, teljes értékét megtartotta, most a háborús idők gazdasági katasztrófájának áldozatul eshessen. Es mégis így történt. Anglia a helyzet hatása alatt kénytelen volt elhagyni az aranyparitást. Lloyd George szellemesen és találóan jegyezte meg erre a helyzetre, később, amikor már Anglia feleszmélt ebből a kábultságból, hogy Anglia az aranyszamáron lovagolt és azt hitte, hogy ha erről az aranyszamárról leesik, a hínárba esik és elmerül. Anglia leesett az aranyszamárról és csodálatosképpen nem merült el. Annyira nem merült el, hogy Anglia az aranyvaluta elhagyása után — kétségtelenül nem máról-holnapra, hanem évek sorozata után — ismét abba a helyzetbe tudott jutni, hogy gazdasági életét egyensúlyba hozta. Az az óriási deficit, amely előtt az angol kormány éppoly tehetetlenül állott, mint áll a mostani magyar kormány a deficit előtt, az elmúlt esztendőben költségvetési felesleggé változott át. A munkanélküliség, szinte azt mondhatnók, normálisra csökkent, normálisra azért, mert Angliában az egymillió körüli munkanélküliség szinte normális. A gazdasági forgalom, az ipari és kereskedelmi forgalom az 1930. év előttinek 80—90%-át érte el, amint ezt az angol kincstári kancellár legutóbbi költségvetési beszédében bejelentette. Csodálkozom azon, hogy, ha mindezt az eredményt látjuk, akkor itt, ebben a Házban még mindig kétségek vannak az iránt, hogy egy új stabilizáció, egy új egyensúlyrendszer megteremtése lehetséges-e más alapon, mint azon, amelyet éppen Anglia mutatott meg példájával. T. Ház! Anglia ezért a stabilizációért, a helyzetnek ezért a szanálásáért óriási áldozatot hozott, olyan óriási áldozatot, amilyent a világ egy más államának sem kellett hoznia. Az angol külföldi követelések összege körülbelül 2 milliárd font-sterling — 56 milliárd pengő — volt és az angol birodalom ennek az óriási követelésnek 40%-át — körülbelül 20 milliárd pengőt — áldozta fel és dobta oda, hogy ennek árán megmentse belső gazdasági helyzetét, hogy munkanélkülijeinek munkát tudjon adni, hogy költ» ségvetési egyensúlyát helyre tudja állítani és azért az óriási áldozatért tényleg el is tudta érni ezt az eredményt. T. Ház! Ezt az angol példát követte Amerika, de sokkal előbb, tudatosan, elméleti meggondolásból kiindulva, éppen Cassel tanár javaslatára és útmutatása szerint csatlakoztak ehhez a rendszerhez a skandináv államok. Csatlakoztak minden külön valutáris kényszerűség nélkül, — hiszen aranyuk, fedezetük kellő mennyiségben volt — csatlakoztak azért, mert azt látták, hogy a régi árnívó többé vissza nem állítható, s ha pedig vissza nem állítható, s ha egy világhatalom mutat példát arra, hogy egy új árrendszeren való stabilizációra kell törekednünk, akkor egy kis országnak nem lehet