Képviselőházi napló, 1931. XXIV. kötet • 1934. október 23. - 1935. március 05.

Ülésnapok - 1931-299

Az országgyűlés képviselőházának 299. Bekövetkezett azonban a háború és a háborúval kapcsolatban egyidejűen megindult az Ügyvédi Gyám- és Nyugdíjintézet a lejtőn, amelyen mindig mélyebbre és mélyebbre jutott ez a szép reménységekre jogosító intézmény. Meg kell említenem azt, hogy a háború alatt az Országos Ügyvédi Gyám- és Nyugdíjintézet mindenekelőtt kivette részét elhelyezéseiben abból a hazafias kötelességből, amelyet akkoriban a hadikölcsönök jegyzésében látott mindenki és 1916-ban az intézetnek mintegy hétmillió koronát kitevő vagyona már háromhetedrészben ihadikölcsönökben volt elhelyezve. Annak ellenére, hogy 1914-től kezdve feltűnik a tagdíjhátralék, mégis bizonyos folytatólagos, névleges emelkedés van még az intézet vagyonában, azonban csakhamar látjuk azt, hogy az intézet igen méltányos és igen igazságos feladatainak nem tud eleget tenni, mert egyfelől a szabályozás merev volta, másfelől pedig az anyagi eszközök fogyatékossága például nem képesíti arra, hogy a hadbavonult, munkaképtelenné vált és sebesülés folytán rokkanttá vált ügyvédeknek megadja azt a támogatást, amelyet ők a haza védelme körül szerzett sebeik folytán megérdemeltek. Egyébként is a pénz elértéktelenedése folytán természetszerűleg azok a juttatások, amelyeket 1914 óta fizetni kezdenek, elértéktelenedtek s elértéktelenedik az a szép segély is, amelyet 1914-ben a törvényhozás nobilis gesztusa az ügyvédi kar öregjeinek juttatott, az az évi 500.000 korona értéktelenné válik és ezzel megkezdődik az Ügyvédi Gyám- és Nyugdíjintézetnek az a pályája, mely azonos azzal, amelyet tulajdonképpen minden a készpénzben és értékpapírokban való elhelyezkedésre támaszkodó gazdasági és jogi intézmény a háború és az azt követő gazdasági krízis folytán elszenvedett. T. Képviselőház! Nem akarom a t. Ház türelmét igénybevenni ezeknek a részleteknek ismertetésével, {Halljuk! Halljuk!) lOsak arra bátorkodom rámutatni, hogy természetesen csakhamar igyekeztek eszközöket és módokat keresni arra, hogy ez az értékes intézmény — mert, hiszen egy ilyen, már megalkotott szociális intézményt nem akart senki sem eltemetni — kisegíttessék abból a krízisből, amelybe belejutott. A háború folyamán a kormány a ihadsegélyző alapból 400.000 koronát utalványozott egyizben az Ügyvédi Gyám- és Nyugdíjintézetnek s természetesen mire az belekerült az intézet vérkeringésébe, annak értéke is elveszett. 1922-ben a költségvetési törvényben találunk először kísérletet arra, hogy a tagdíjjárulékoknak bizonyos valorizációja keresztül vitessék; azután az a törekvés, hogy az intézet egyensúlyba hozassék, megnyilvánult az 1925. és 1928. évi novellákban és azok alapján kibocsátott rendeletekben is, amelyek egyfelől rendezni kívánják a tagdíjjárulékot s emelni kívánják egy szerény valorizáció erejéig az intézet által kifizetett ellátásokat, de másfelől bizonyos szigort is óhajtanak behozni a tekintetben, hogy az intézet tagjai eleget tegyenek befizetési kötelezettségeiknek. Es itt az 1928 :XI. te. -egy igen erős lépést tett a tagdíjak befizetésének biztosítása felé, amennyiben ellentétben az 1908 :XL. tc.-kel, — amely két évi respirót adott a kamarai tagoknak a járulékok megfizetésére — leszállította ezt a respirót egy esztendőre és már &gy esztendei nemfizetés után kimondotta az ügyvédi kamarákra a törlési kötelezettséget s ílése 1931^ november lU-én, szerdán. 65 egyúttal fenntartotta azt a jogi álláspontot is, hogy a kamaráknak jogukban áll egyes rászoruló ügyvédi tagokat az intézeti járulékok fizetése alól felmenteni. Sajnos, azonban a gazdasági krízis egyik egyenlősítési hatása volt az, hogy csakhamar nagyon nehézzé vált megvonni azt a határvonalat, hogy ki az, aki rászorul arra, hogy neki a kamarai tagdíjat és nyugdíjjárulékot elengedjék vagy ezek fizetését elhalasszák és ki az, akinek bőrére ez történjék. Mert hiszen nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy az 1908. évi törvénytől fogva állandóan vörös fonálként húzódik keresztül egy cogens jogszabály, az tudniillik, hogy az ügyvédi kamarák a tagokért egyenes adósokként felelnek az intézeti járulékokéri, vagyis minden kamarai tag után, akinek járulékait elengedik, a másik tagnak a terhe emelkedik, illetőleg ez a teher arra a másik tagra hárul át. És csakhamar bizonyos elkeseredést váltott ki a pontosan fizető tagok körében az, hogy kénytelenek voltak viselni olyan terheket, amelyeket másoknak nemfizetése, másoknak nem teljesítése rótt az ő vállaikra. T. Kép viselőiház! Az 1928 :XI. te. után megállapíthatjuk azt, hogy a szigornak tulajdonképpen eredménye nem volt, mert olyan tömegesen jelentkeztek a hátralékok s az ügyvédi kar gazdasági helyzete annyira nyomasztó volt, hogy a kamarákban nem volt meg az erkölcsi erő és nem érezték azt az erkölcsi jogosultságot, hogy a kizárást és a törlést abban a kiterjedésben gyakorolták volna, mint amilyen mértékben a kötelezettségek nem teljesítése bekövetkezett és 1933-ban'már körülbelül 1,400.000 pengő volt a tagdíjhátralék. Az ügyvédi gyám- és nyugdíjintézmény tehát a nagy tagdíjhátralékok miatt nem tud teljesíteni « ennek kapcsán azt látjuk, hogy a munkaképtelenné vált ügyvédek továbbá az, özvegyek és árvák alig kapnak számbavehető támogatást azzal az igen jelentékeny befizetéssel szemben, amely körülbelül 131 pengő körül mozgott ebben az időben a békebeli 80 aranykoronával iszemben. Ismétlem, alig kapnak szambavehető támogatást, hiszen egy olyan ügyvéd, aki az intézmény megindulásakor 30 esztendős volt, ha kötelességeit teljesítette, az összegeket befizette, körülbelül 5—600 pengő közötti Öszszegre tarthat számot munkaképtelenség esetére és ezen összeg körül mozog egyszersmind az a tétel is, amely esetleg az özvegynek vagy árvának jut. Ezek a jelenségek elégedetlenséget váltottak ki az ügyvédi karban, mert úgy találták, hogy aránytalanság van a szolgáltatás és az ellenszolgáltatás között, azt találták, hogy igazságtalanság az, hogy be kell fizetni évrőlévre az intézeti járulékokat i : megfelelő ellenszolgáltatás nélkül, hiszen az intézet elhelyezései a háború folytán befektetett értékpapírokban úgyszólván elvesztek, a mostani tőkefedezeti rendszer mellett pedig, amikor csak abból lehet nyugdíjat juttatni, amit az intézet már megtakarított és félretett, tehát alig fog keletkezni olyan generáció,, amely ennek az intézménynek valami kézzelfogható hasznát vegye. Ennek folytán a befizetésekre nemcsak az hatott bénítólag, hogy az intézet tagjai a gazdasági válság hatása alatt nem tudtak teljesíteni fizetéseket, hanem lélektanilag bénítólag hatott az a tudat is, hogy olyan intézmény részére kell a befizetéseket teljesíteni, amelynél emberi számítás szerint ez a generáció már 11*