Képviselőházi napló, 1931. XXIV. kötet • 1934. október 23. - 1935. március 05.

Ülésnapok - 1931-310

£z országgyűlés képviselőházának 310. kívánom szóvátenni interpellációmban és megkérdezni a miniszterelnök urat: hajlandó-e ennek a ténynek külpolitikai konzekvenciát levonni? (Az elnöki széket Bessenyey Zénó foglalja el.) Időhiány miatt nem áll módomban a magyar-német történelmi vonatkozások felett részletes szemlét tartani, megállapítom csupán azt, hogy igaz ugyan, hogy a németbirodalom segítségével vertük ki a törököt az országhói, amikor azonban mérnetek harcoltak soraink között, akkor inem a magyar érdeket szolgálták, hanem saját hazájukat a mi határainkon. Megállapítom továbbá azt, hogy a magyar-német érdekközösség 1879-hen az Andrássy—Bismarck-féle szövetség által azt a célt kívánta szolgálni, hogy a pánszlávizmussal szemben megvethessük lábunkat egy nagyhatalomban, de ezt a szövetséget is csak azért vállaltuk, mert Németország lemondott a keletre irányuló expanzív, pángermanizáló törekvéseiről. Jött a világháború. Németország és Magyarország közös sorson ment keresztül, mindkettő megcsonkítva került ki a világháborúból, mindkettőre rákényszerítették a katonai leszerelést, mindkettőre a .békekötések bilincseket raktak, amelyek szabad mozgásukban • és amúgy is megbénított erejük kifejtésében őket megakadályozták. (Fábián Béla: Ök egy darabkát vesztettek el, mi az országunk kétharmadát!) Ha e háborús sorsközösséghez hpzzáveszszük, hogy a magyar kultúra fejlődésére a német szellem mündig erős hatással volt, ha nem is tudta sohasem elhomályosítani a magyar kultúrának külön és önálló jellegét, ha hozzávesszük azt, hogy a német nyelv Magyarországon az a bizonyos második nyelv, amelyet saját anyanyelvén kívül jóformán minden művelt ember beszél, afckor azt lehetett hinni, hogy a jövőbem a német és a magyar politikai közvélemény együttérzése és rokonszenve egymásra talál és hogy e két állam közt a viszony csak barátságos, megértő, szívélyes és egymást kölcsönösen támogató lehet. Nem így történt és hogy nem így történt, ki felelős azért? Elismerem, hogy mi, miután a vesztett háború, a Károlyi-forradalom, a proletárdiktatúra, Trianon okozta észbontó, rettenetes kábultságból valamikép magunkhoz tértünk, egyre jobban tudatára ébredtünk annak, hogy bennünket voltaképpen a német sorsközösség döntött Trianon örvényébe, hogy Magyarország voltaképpen Németország katasztrófájának a kráterébe zuhant bele s hogy Magyarország elsősorban azért csonka, mert az utóbbi 50 évben a Bismarck utáni német imperialista birodalommal árult egy gyékényen. Ha már bele is mentünk a háborúba, amelyben nyernivalónk semmi sem volt, nagyobb katasztrófa, nélkül úsztuk volna meg azt, ha Németország idejekorán lemondott volna Elzász-Lotharingiáról, vagy amikor ezt tenni nem akarta, akkor a mi gyenge és törékeny "sajkánkat eloldottuk volna a hatalmas és nagy német gályától. De ennek a ráeszmélésnek ellenére, a Schulter an Schulter politikáját nem a magyar közvélemény mpndotta fel, hanem megnyilatkozásaival és tényeivel a weimari, de különösen és határozottan a barna birodalom. (Farkasfalvi Farkas Géza: Ez már igaz!) Készséggel elismerjük, hogy a hivatalos német külpolitika annak idején a Népszövetülése 193A december 12-én, szerdán. 399 ség fórumán nemzetközi vitáinkban, nevezetesen az optánsper, úgyszintén a szentgotthárdi incidens tárgyalása alkalmával Magyarország mellé állott. Ezt a magyar közvélemény köszönettel, sőt a szokásos magyar túlzással hálával vette tudomásul, holott egészen természetes volt, hogy Németország (Propper Sándor: Az a weimári Németország volt!) a bírói székben is igazságot szolgáltasson Magyarországnak, volt szövetségesének és bajtársának. Ezzel szemben azonban meg kell állapítanom, hogy Németország gazdasági elzárkózása nem felel meg közös áldozataink emlékének. Nem jelentéktelenebb ember, mint Marschall Ferenc jelentette ki a magyar nyilvánosság előtt a következőket (olvassa): »Németország gazdasági elzárkózása más államokkal szemben nem annyira elutasító jellegű, mint velünk szemben. Az elemig méltányosság parancsa kötelezi Németországot, amellyel szolidárisak voltunk a háborúban, hogy legyen velünk szolidáris a békében és ne folytasson ellenünk olyan gazdasági hadjáratot, amely Magyarország gazdasági ellenálló képességét megbénítja.« Ha pedig Németországnak irántunk^ való rokonszenvét abból a magatartásból kívánjuk megítélni, amelyet a magyar reviziós ügyben tanúsított, akkor ugyancsak döbbenetes eredményhez jutunk. Amikor Rotbermere lord sajtóhadjárata alkalmával Magyarországon mindenki a magyar igazság hajnalhasadását várta és remélte, amikor volt ellenségeink országaiban, Franciaországban és Olaszországban is oly előkelő és hatalmas szószólói akadtak a magyar igazságnak, a német kormány nem találta meg a módját annak,, hogy a trianoni béke revíziójának mozgalmát nyilt szóval és állásfoglalással támogassa. A külpolitikai kérdések egész tömege érdekelte,

r de a magyar kérdés világpolitikai jelentőségéről tudomást sem vett, sőt Gömbös Gyula igen t. miniszter úr megállapítása szerint — lásd a Magyarság 1928 április 8-iki számában közölt intervjut — hallani sem akart arról, hogy Nyugat-Magyarország, amelyet az antant ékként gondolt beiktatni a németség és magyarság közé, a történelmi Magyarországhoz tartozik. Amilyen jelentéktelen szerepet játszott Magyarország sorsa Németország hivatalos külpolitikai koncepciójában, olyan feltűnő közömbösséget tanúsított a német sajtó is a magyar revíziós törekvésekkel szemben. Még jó volt, ha a Rothermere-mozgalomról néhány sorban informatív közlést hozott és nem tette az egész mozgalmat gúny tárgyává. Ha Magyarország a békekötést követő években a trianoni revízióért folytatott küzdelmében nem támaszkodhatott Németországra, annál kevésbbé teheti ezt azóta, mióta a túlzó nacionalizmus szárnyain magasra emelkedett Hitler megtette azt, amiért Erzbergernek, Rathenaunak meg kellett halnia, amiért hazaárulónak kiáltották ki Stresemannt, gyűlölet- és rágalomhadjáratot indítottak Brüning és a centrumpárt ellen. Amióta Hitler ünnepélyesen lemondott Elzász-Lotharingiáról, sőt a danzingi korridor kérdésében is tíz* évre kompromisszumot kötött Lengyelországgal, azóta a leglelkesebb német-barát magyar politikus sem remélheti észszerűen és logikusan, hogy a 70 milliós Németország erkölcsi és politikai nyomása