Képviselőházi napló, 1931. XXIV. kötet • 1934. október 23. - 1935. március 05.

Ülésnapok - 1931-303

204 Az országgyűlés képviselőházának 303. diszkreditálni. Legújabban nemzetgazdasági szempontokra hivatkoznak és azt mondják, hogy a vadászat, a vadállomány fontos eszköze a nemzeti vagyon gyarapításának, mert külföldi vendégek is jönnek, akik magas lődíjat fizetnek, amelyből ugyan, — tudjuk — hogy az államnak nem nagyon sok jut. De a másik oldalon nekünk is rá kell mutatnunk ezzel az érveléssei szemben azokra a felmérhetetlen és meg nem térített vadkárokra, amelyeket az ellenszámlán elfelejtenek felsorolni az erdők csendjét és nyugalmát féltő urak. Vannak községek, amelyeknek határában a kukorica érése idején, sőt már előbb is, kereplőkkel kénytelenek a lakosok őrködni egész éjszakákon át kukoricaföldjükön, hogy a vad le ne legelje a kukoricát. Amikor Esztergályos képviselőtársam tegnap ezekről a vadkárokról beszélt, nagyon könnyen odadobták neki azt, hogy nem ismeri a vadásztörvényt, mert ezek miatt a vadkárok miatt kártérítést lehet kérni. Erre azt feleljük: nem mi nem ismerjük a vadásztörvényt, hanem azok, akiknek kötelességük volna azt végrehajtani. De ezen túl és ezen felül tessék elgondolni, hogy az a szegény paraszt, (Farkas István: Mehet az a szegény ember a szolgabíróhoz!) akinek sokszor exisztenciája, életének nyugalma függ attól, hogy az uradalmi emberek ne nézzenek rá görbe szemmel, nem is mer panaszra menni a szolgabíró vagy a közigazgatási hatóságok elé — és így érvényesül az a régi magyar közmondás: ha nincs panaszos, nincs bíró. De nemzetgazdasági érdek-e pl. az, hogy. Lillafüreden a szállótól tíz percnyi járásra kezdődik a tilos terület? Nem a vadaknak a nyugalmáért, hanem néhány ott pihenő úrnak a zavartalanságáért. En beszéltem idegenekkel, akik azt mondották, hogy nem hajlandók korlátöztatni magukat drágán megfizetett nyaralásukban, tovább mennek oda, ahol kisebb a bízantinizmus és ahol több joga van annak, aki fizet. (Büchler József: Szentlélekre nem lehet felmenni Kállay úrnak a bérlete miatt! — Kállay Miklós földmíveHéisügyi miniszter: Kicsodáé miatt? — Büchler József: Kállay Tamás bérlete miatt nem lehet felmenni a Szentlélekútra Lillafüredről! — Kállay Miklós földmíve^ lésügyi miniszter: Mióta miniszter vagyok, nem bérlője és a lábát sem tette be arra a területre! — Farkas István: Nem önről van szó, hanem Tamásról! — Kállay Miklós földmívelésügyii miniszter: Igen, Tamásról van szó! Megszűnt bérlő lenni! — Büchler József: Amikor ott voltam, Ömassáról kellett felmászni Szentlélekre! — Kállay Miklós földmívellé&ügyi miniszter: Jelenleg nem bérlője és a lábát sem teszi be arra a területre! — Büchler József: Ezt tudomásul veszem, de akkor így volt!) Fel kell hívnom ezzel kapcsolatban a figyelmet — éppen Krúdy képviselőtársam előbbi felszólalása kapcsán jut ez az eszemibe — a tönkretett csemetekertekre, amelyeket a községek alig-alig tudnak a vadkárok ellen megvédeni, míg a turista, a természetimádó, a természetbarát ilyen kártevésekre sohasem kapható. Az a természetbarát, aki az erdőkön és a hegyeken keresztülvonul, nem csinál kárt és mégis ő az üldözött vad. Keresi az ember az okát, hogy miért van ez így. Ilyenkor rátalálunk egyik-másik okra, de talán valamennyi nem is világlik ki. Azonban nem utolsó oka ennek pl. az sem, hogy a földmívelésügyi minisztérium elsősorban a passziózó vadászoknak a minisztériuma és szombatonkint tele van a ülése 193h november 22-én, csütörtökön. vonat a vadászterületekre utazó miniszteriális urakkal. Ezért nem szállnak tehát szembe azzal a felfogással, amely a vasárnapi felfrissülését kereső dolgozó ember és a passziózó vadász érdekei között nem ismeri el az előbbinek az elsőbbségét, ezért helyeslik a turistákkal szemben való ilyen elbánást és helyeslik azt a börtönszellemet, amely a turistákat visszakergeti a nagyvárosok börtöncelláiba. Azt mondotta nemrégiben valaki, akivel ezekről a kérdésekről tárgyaltam, hogy míg kevés turista volt, addig nem volt semmi baj sem. Az illető úrnak ez a kiszólása is bizonyítja azt, hogy nem a turistáskodás ellen, hanem a nagytömegek, a széles tömegek, a vasárnap ráérő dolgozó emberek turistáskodása ellen támadnak azok, akik a természet imádatát még most is csak egy kiskörű, határolt, szerény csoport számára akarják fenntartani. Nem tehetek róla, de amikor tilos táblákat látok, amikor elzárt utakat látok, amikor látom, hogy a turista az országútról alig pár méternyire letérve, rögtön szemben találja magát a tilalommal, akkor önkénytelenül is a sanghai-i nemzetközi negyed parkjára gondolok, amelynek tábláján ki van írva, hogy: kutyáknak és kínaiaknak tilos a bemenet. Nos, nálunk is a saját országának földjén verik ki a szegény embert a természetből s az a mentalitás, amely ebben a kérdésben a hivatalos körök részéről megnyilatkozik, — sőt az ő részükről nyilatkozik meg a legélesebben — ennek a roszszul felfogott vadászszempontnak a diadala. Azért hangsúly ózom, hogy rosszul felfogott vadászszempontnak, mert igenis, vannak birtokosok, vannak passzionátus vadászok, akik nem képviselik a maguk álláspontját ezzel a merevséggel, akik tudnak kompromisszumot létesíteni a két álláspont között és akikben van amynyi megértés és belátás, hogy a másik embernek a természethez való jogát elismeri. A hivatalos felfogás azonban még jobban megerősíti a magánterület könyörtelen birtokosát a maga álláspontjában. Arra gondol az illető, hogy miért legyen ő hozzáférhető, miért legyen ő engedékeny és előzékeny, h c\ cl kincstár nem érzi a javítás szükségét. Fejtől bűzlik a hal itt is és ez teszi szigorúvá az igazoltató csendŐrnek és csősznek a hangját, ez váltja ki a tilos területeken a kerülőknek a durvaságát, ez idézi elő a könnyelmű és vétkes fegyverhasználatot és ennek következménye az, hogy akárhányszor annyira felbátorodik, szinte az érzik a magatartásából, hogy: a gazdám minden törvény felett áll. Nem elégszik meg a kiparancsolással, hanem a menekülő után lő és egyre sűrűbb és gyakoribb a halálos fegyverhasználat ezen a területen. De nem is lehet azt a szegény embert elítélni, aki ezt csinálja, hiszen elveszti a fejét akkor, amikor a kenyeréről van szó, amikor arra gondol, hogy enyhébb eljárással, emberibb bánásmóddal esetleg az exisztenciáját veszélyezteti. Ezzel kapcsolatban — hár nem a turistakérdéshez tartozik, hanem az erdőügyhöz — mégis kell néhány szóval beszélnem az utóbbi időkken különösen elszáparodó orvvadaszokról és az ezekkel szemben való bánásmódról. Ezeknek az orvvadászoknak egy része, sajnos, nyomorúságból űzi ezt a foglalkozást. Az inség és az éhség kergeti őt oda, azért, hogy egy falat húst szerezzen a marharépán és kukoricakenyéren tengődő gyermekének, egy másik része azonban ugyanabból a passzióból esi-