Képviselőházi napló, 1931. XXIII. kötet • 1934. május 17. - 1934. június 26.

Ülésnapok - 1931-280

• 84 Az országgyűlés képviselőházának 280. ülésé 1934 május 18-án, pénteken. mészetű okok miatt kimaradtak és mégis elsőrendű, nagyszerű művészek lettekA másik dolog pedig, amire az igen t. miniszter úr figyelmét fel szeretném hívni, hogy ne csináljon hivatalos művészetet azért sem, mert a művészi szabadság gondolata maga az, amelyet már érinteni is szerencsétlen és alapjában véve elhibázott gondolat. Ne méltóztassanak elfelejteni ugyanis, hogy a művészetben vannak relativitások, de relatív művészet nincs. Vannak irányzatok, amelyeket nevezhetünk moderneknek vagy nem moderneknek. De irányzatok mindig voltak és mindig lesznek és ezeken az irányzatokban lehet hogy valaki nagyon sok kivetni valót talál, sőt mi magunk is nagyon gyakran láttuk, hogy igen selejtes dolgok jönnek ki. Ez a selejtes rész azonban az idő folyamán lehull és az idő lesz az, amely leszűri ezekből a valört. Az a fogalmazás azonban, amelyet Farkas Elemér t. képviselőtársam mondott, nem helyes. A képviselő úr pláne továbbment, mert egy úgynevezett márkázás lehetőségét vetette fel. Ez nagyon szerencsétlen gondolat, ezt kijelentem, a képviselő úr és jószándéka iránt' érzett minden tiszteletem mellett. Mert mit ért a képviselő úr ezalatt? Mi az a márkázás? Én el tudom képzelni a művészetben elvileg a márkázást, de nem tudom elképzelni a valóságban azért, mert aki a márkázásra hivatott, az sohasem él még, ugyanis csak • az utókor az, amely hivatott megítélni egy művészetnek leszűrt értékét, de a jelenkor sohasem alkalmas arra, hogy az akkori divatot, vagy akármilyen felkapott irányzatot megítéljen. Én azt kérdezem az igen t. képviselőtársamtól, vájjon ő szerinte például Théodore Rousseau hogyan lett volna festőnek nevezhető, hiszen egyszerű finánc volt. Nem tudom, hogyan érvényesülhetett volna egy Greco vagy hogy hirtelenében mást említsek, egy Goya, vagy pedig egy Tahitiben élt Gauguin vagy Cézanne, akiket kora soha nem ismert el, akiknek meg kellett halniok, hogy ma tényleg kolosszális nagyok legyenek. Nem tudom, hogyan kategorizálták volna, vagy hogyan márkázták volna ezeket az embereket, akiket ilyen előkelő kategóriába valószínűleg nem tett volna az akkori kor. (vitéz Bajcsy-Zsilinszky Endre: Ugy van! Kolbászt, hurkát lehet márkázni, de művészetet nem! — Derültség.) Igen t. képviselőtársaim, ne méltóztassanak rossz néven venni, de aki jó művészeti politikát akar csinálni, az helyesen teszi, ha magukra hagyja a különféle művészi irányzatokat törekvéseikben. Őszintén megmondom, konciliáns akarok lenni az igen t. kormány iránt ebben a tekintetben. Végeredményben mindenütt a világon politikailag, vagy gazdaságilag adódhat olyan helyzet, hogy szabadságjogokat korlátozni kell, vagy a korlátozás bármilyen szempontból felmerül. El tudom képzelni, hogy egy gazdasági berendezkedésben, vagy egy új politikai világrendben bizonyos korlátok szinte elkerülhetetlenek, vagy bizonyos megszorítások nélkülözhetetlenek. Kérdezem azonban mélyen t. képviselőtársamtól, ezt tartják-e a művészetekre vonatkozóan is? Mi annyit hivatkozuk az ú. n. olasz példára, ahol^ tényleg politikailag van bizonyps beskatulyázottság, — bocsánat, nem rossz értelemben mondom — vagy legalábbis egy bekategorizáltság minden tekintetben, de

; Mussolini kitűnően megérezte, hogy a nemzettestét be lehet regisztrálni, he lehet szervezni, a lelkét azonban élni kell hagyni, és látjuk, hogy a művészetek a legnagyobb szabadságnak örvendenek és azok a bizonyos izmusok, kubizmus, futurizmus, expresszionizmus, posztimpresszionizmus, amelyekre kígyót-békát kiabálnak talán bizonyos konzervatív körök, Olaszországban diadalt ülnek, a legnagyobb szabadságot élvezik. Es kérdezem az igen tKépviselőháztól, ha nem volna ez a szabadság, az ú. n. novecentisták kitűnő 'korszakjai, ez az egészen új művészeti irány, amely Olaszországból elindult, valaha napvilágot látott volna-e? Állítom, hogy nem. Ha lett volna egy ilyen hivatalosan márkázott stílus, vagy lett volna ilyen irányítás akárhol, példának okáért Franciaországban annakidején, vájjon az impresszionizmus napvilágot látott volna-e? Szerintem nem. Egy a fontos. Méltóztassék a gazdasági előfeltételeket megteremteni .ahhoz, hogy a művészek dolgozhassanak, ami pedig az ő művészi fantáziájukat, az ő képességeiket illeti, ha szabad ezt kérnem: méltóztassék elhanyagolni őket, mert ez az elhanyagolás az ő szabadságuk és az ez elhanyagolás az, amellyel nagyon nagy szolgálatot tesznek nekik és a sűvészetnek. (vitéz Bajcsy-Zsilinszky Endre: Márkázzák a létminimumot!) Igen t. képviselőtársaim, ha mi itt favorizálni fogunk bármilyen, esetleg ú. n. hivatalos művészetet, méltóztassék elképzelni, hogy a nemzetek versenyében hogyan fogjuk tudni megállani a harcot. Hiszen mi arról voltunk híresek, a mi nyolc és félmilliós törpe nemzetünk most is arról híres, hogy ahol a magyar művészet megjelent, ott nem nyolc és fél millió ember jelent meg, hanem Európának egyik fénypontja, egyik csillaga. Ezek után azt kérdezem, vájjon észszerű-e, vájjon helyes-e ezzel a mostoha elbánási móddal és ezen az egyáltalán nem szívet-lelket erősítő módon jobban és több szeretettel segíteni gazdasági szempontból a művészeten? Az előbb egyik képviselőtársunk beszélt az erkölcsig törvény rettenetes erejéről, beszélt a kultúráról és rámutatott arra isj hogy a kultúra és az erkölcs nem mindig azonos fogalmak. Igen t- képviselőtársaim, ezt én el tudom képzelni tényleg bizonyos relációban, de ha van valahol hely, ahol az erkölcs és a kultúra egy, akkor a magyar művészet és egyáltalán a művészet az, amely tényleg akkor kulminálhat és akkor találja meg magát a maga nagyszerűségében, ha minden erkölcsi értékkel fel tudja ruházni és gazdagítani tudja magát fantáziája mellett. Ha tehát tényleg akarunk valamit teremteni, hiszen állandóan beszélünk magyar művészetről és már valóságos szállóige lett mindenkinek ez a fogalom, akkor megállapítom, hogy van egy ú. n. etnografikus erejű művészet, amely talán a képzőművészet ú. n. grandé art-fogalmával nem azonos, de van egy másik, magából a népből eredő képzőművészeti fogalom is, amelyet azonban talán csak hajszálak választanak el a grande art-tól és ez az éppen nem akadémiai stílus az, amely a magyar művészetet adja, éppen ez az ősi földszag, sokszor a maga naivitásában, a maga egyszerűségében az, amelyet szinte vétek volna a tudás kezével korrigálni, hozzányúlni és márkázni. Ez az, amit szabadjára kell engednünk és érlelni hagynunk, hogy nőjjön ki ebből a nemzetből, valami egységes, egyöntetű művészet, mint ahogy az északi nemzeteknél is létrejött. Hiszen igen t. képviselőtársaim, tulajdon-