Képviselőházi napló, 1931. XXIII. kötet • 1934. május 17. - 1934. június 26.

Ülésnapok - 1931-290

518 Az országgyűlés képviselőházának 290. mazkodó adóreformnak alapja legyen, mert hiszen gondos, a gazdasági élet minden területét érintő statisztikai anyag nélkül nagyon nehéz volna a korszellemnek megfelelő adóreformot elkészíteni. Az elismerés e szava mellett azonban nem térhetek a jelentés fölött napirendre anélkül, hogy le ne vonjam ebből a jelentésből mindazokat a következtetéseket, amelyek a mostani gazdasági helyzettel kapcsolatosak s hogy mindazt a szomorú perspektívát, amely a magyar polgár életére vonatkozóan ezeken a jelentési számokon keresztül kibontakozik, itt a Házban szóvá ne tegyem. T. Képviselőház! A jelentés első része tárgyalja a magyar állampolgárok által befizetett adók összegét és végeredményben megállapítja, hogy az 1932. évre a magyarság minden egyes lélek után 115'46 pengő közterhet volt kénytelen viselni. Szembeállítva ezt az összeget az előző évi 122M6 pengős fejátlaggal, valójában csökkenés mutatkozik, de nem játszom a számokkal, amikor azt mondom, hogy döbbenetesen magas szám ez az előző évivel szemben is, ha a gazdasági leromlásnak azt a két számadatát állítom szembe, amely a gazdasági válság folytán 1931. után 1932-ben a nemzeti jövedelem nagy csökkenésében mutatkozik. Teljesen tisztában vagyok azzal, hogy a iegelasztikusabb adórendszer sem teszi lehetővé a gazdasági konjunktúra teljesen párhuzamos követését. Mégis meg kell állanunk ennél a számadatnál, mert akárhogyan keressem is az Összehasonlítás lehetőségét, akármennyire vigasztaljam is magamat azzal, hogy a nemzeti jövedelem kiszámítására nincsenek tudományosan megbízható eszközeink, ha bármelyik más európai ország nemzeti jövedelmének adatait állítom össze a közteherviselés adatával, nem találok olyan országot Európában, amelyben — nem abszolút számokban, hanem aránylagos an véve — a nemzeti jövedelemhez képest a lakosság olyan magas fejadót viselne, mint Magyarországon. Hogy ez nem marad nyom nélkül a gazdasági életre, hogy egész termelési berendezkedésünk és egész társadalmi szervezetünk megérzi ezt az aránytalanságot, ezt nem szólamokkal, hanem az ezeken a statisztikai adatokon keresztül mutatkozó számadatokkal tudom a legjobban illusztrálni. T. Képviselőház! A boldog békeidőben az volt a jelszó Magyarországon, hogy adót fizetni: fényűzés. A háború utáni polgár az adóetikával szemben nagyon messze áll t,ítől a békebeli állapottól és a fényűzési adót is készséggel viseli, ha megvan erre a képessége. De hogy a - gazdasági jólét kifejezésére, ennek megállapítására olyan alkalmas adónemnél milyen helyzetbe került a magyar polgár, azí talán azzal mutathatom be, hogy míg 1931-ben 5,108.000 pengőt tett ki a fényűzési adó be ve tele, addig 1932-ben ez az összeg 3,028000 pengőre csökkent, a csökkenés tehát 40%. De nem vigasztalhatom magamat azzal^ sem, hogy alio) adóemelkedést látok, t. i. a forgalmi adónál, amelynek bevétele az 1931. évi 89,235.000 pengőről 1932-ben 100,819.000 pengőre emelkedett, ez valójában a gazdasági élet megélénkülésének volna az eredménye. Nem, ez Vargha államtitkár úr kiváló adótechnikájának az eredménye, aki értette a módját annak, hogy a rég követelt fázisrendszer bevezetésével lényegében forgalmi adó emelést tudott keresztülvinni és hogy ezenfelül a pausalírózott forgalmi adót fizető adóalanyoknak alig csökkentették átalánytételeiket. Előállt az a helyzet, hogy akárülése 193 í. évi június hó 7-én, csütörtökön. hány kereskedő, akinek békében megvolt a forgalma és nem volt forgalmi adója, ma forgalom nélkül is kénytelen a pausalírozott forgalmi adót fizetni. De hogy ez az állapot, tudniillik a gazdasági élet lecsökkenése, a termelő élet ütemének meglassúlása végigvonul az egész adóstatisztikán, clZ cl Iegpregnánsabban akkor mutatkozik, ha az egyenesadókon nézek végig; itt majdnem valamennyi adónemnél csökkenés mutatkozik, kivéve azoknál, ahol a kormány a rendkívüli állapotokra való tekintettel helyesnek és indokoltnak tartotta rendkívüli pótadók megállapítását. Ha ráutalok arra, hogy a házadóból az 1931. évben 82,899.000 pengőt, az 1932. évben pedig 89,257.000 pengőt sikerült az államnak bevennie, akkor ezen az eerdményen örülni nem tudok, mert nagyon jól tudom, hogy ez az emelkedés nagyban hozzájárul ahhoz, hogy Budapesten nem tud egészséges lakásverseny kifejlődni; nagyon jól tudom, hogy a lakásolcsóbbítási folyamat, amely elérhetővé tenné, hogy Budapest pol gársága jobb lakásviszonyok között lakjék, nagyrészt ezen a tételen múlik, mert a házadó rendkívüli magassága és a háztulajdonosoknak az a természetes törekvése, hogy ennek minél nagyobb hányadát a lakókra áthárítsák, eredményezi azt a szomorú folyamatot, ameíy az utóbbi években itt végbement, hogy t. i. a nagyobb lakásokból kisebb lakásokba vonul a polgárság. Legutóbb olvastam egy külföldi lapban, mint budapesti kuriozitást, hogy egy egyszoba-előszobás lakást urasági lakásként hirdetnek, ami valójában kuriózum annak a külföldinek számára, aki hozzá van szokva, hogy a legegyszerűbb munkás is kétszoba-fürdőszobás lakásban rendezkedik be. Amikor ezeken a szomorú adatokon végigmegyek, akkor éppen ennek az adóstatisztikának alapján látom elérkezettnek annak a követelésnek jogosságát, hogy végre egész adórendszerünkbe vonuljon bele az az új szellem, amely nem az adótételek emelésében» hanem új adóalanyok létesítésében és a meglevő adóalanyok adóalapjának erősítésében látja a fejlődés vonalát, amely a gazdasági élet megerősítése útján teremtett új exisztenciáktól befolyó adókból, a gazdasági élet megélénkítése és az építkezések fellendülése folytán előálló adóbevételekből akarja azt az Összeget előteremteni, amely az államháztartás egyensúlyához szükséges. Amikor ezt az új adórendszert sürgetem, akkor külön rá kell mutatnom arra, hogy bármilyen kultúrált adóteehnikára vall is ez az adóstatisztika, nem találom az adómegosztásnak azt a feltételét sem, hogy a legkülönfélébb adók valójában egyenletesen, az ország minden területét egyformán terhelőén vettessenek ki és hajtassanak be. Tisztában vagyok azzal, hogy Budapest székesfőváros, amely az országnak nemcsak kulturális központja,, hanem gazdasági erőinek is legfőbb centruma, sokkal nagyabbarányú adó viselésére köteles, mint bármely más vidéki város, de tisztában vagyok azzal is, hogy a gazdasági jólét, a gazdasági erők e központosítottsága mellett kevés város van az országban, ahol nemcsak abszolút szamokban, hanem relatíve is olyan erősen érvényesül a pauperizmus, ahol olyan nagyszámban vannak alacsony színvonalon élő emberek, mint Budapesten s így már ebből a szempontból is indokoltnak tartom, hogy a legmegbízhatóbb adónemben s a legmegbízhatóbb és legkönnyebben