Képviselőházi napló, 1931. XXIII. kötet • 1934. május 17. - 1934. június 26.

Ülésnapok - 1931-279

Az országgyűlés képviselőházának 279. velünk szemben, igenis így áll — Carrara ismert elméletével szemben folytatnak gyakorlatot. A vádemelésnél nem az a domináló szempont, hogy inkább meneküljön száz bűnös, mint egy igaz hűnhödjék, hanem megfordítva, ezt az elméletet úgy kezelik, hogy inkább bűnhődjék száz igaz, semmint egy bűnös csúszszon keresztül az igazságszolgáltatás retortáin. Annyi könnyelmű vádemelés történt a múltban, hogy ezt itt a költségvetés folyamán el kell mondanom és fel kell hívnom az igazságügyi kormányzat figyelmét arra, hogy a saját presztízse érdekében is vigyázzon egy kissé a vádemelő hatóságokra és apró, közönséges kis lappáliákból ne csináljanak nagy ügyeket és ne irritálják a közéletet, ne foglalkoztassák a sajtót és ne ráncigáljanak ártatlan embereket. T. Kép viselőiház ! A bűnesetek szaporodása ne ösztönözze a kormányt arra, hogy állandóan szigorítsa az igazságszolgáltatást. Elhiszem, ihogy ez a legkényelmesebb és a legkézenfekvőbb, a dolgoknak legegyszerűbb meglátása és megoldása. De meg kellene vizsgálni ennek az állítólagos bűnihullámnak gazdasági és szociális hátterét. (Ügy van! a szélsőbaloldalon.) Ezen az alapon kellene azután megkezdeni a gyógyítás nagy munkáját, nem az igazságszolgáltatás állandó szigorításával, nem új fegyházak építésével, nem új büntetőjogi szabályok létrehozásával, nem büntetések szigorításával, hanem, tessék megvizsgálni ennek a kornak gazdasági és szociális helyzetét, gazdasági és, szociális problémáit, és ezen az alapon tessék kezdeni gyógyítani. A háború és az összeomlás főképpen az oka annak, ha van ilyen bűnhullám, ha a bűnesetek szaporodása konstatálható. (Lázár Andor igazságügyminiszter: Nem szaporodnak!) Ha nem szaporodnak, annál indokolatlanabb a büntető igazságszolgáltatás szigorítása. De a jelenkor bűnözésének, tessék elhinni, az oka és a vádlottja nem a társadalom, íhanem a 'viszonyok és a vezetők. A munkanélküliség roppant hajtóereje a züllésnek. Nem az illető emberi minőségének hiánya okozza ezt, hanem az a helyzet, hogy az emberek esztendőkig munka nélkül hányódnak, nem jutnak megfelelő keresethez, nem tudják táplálni, ellátni családjukat, állandóan ott van előttük a síró asszony, a síró gyermek, akit nem tudnak ruházni, nem tudnak ellátni, nem tudnak élelmezni, nem tudnak lakbért fizetni, nem tudnak eleget tenni családfői kötelességüknek, ami a legfájdalmasabb és a leglealázóbb. Es erre nem szociális és gazdasági intézkedésekkel, hanem büntetőjogi szankciókkal jön a kormány! Láttunk eseteket, amelyek a hatalmaskodás paroxizmusai. Ez megint nem a miniszter úr hatáskörébe, hanem a közigazgatás területére tartozik, de meg kell említenem. Ezen a (béten történt Budapesten, ami bejárta a sajtót, a következő. Letartóztattak egy 9 esztendős labdázó, pajkos gyermeket. (Lázár Andor igazságügyminiszter: Nem tartóztatták le!) Előállították. (Lázár Andor igazságügyminiszter: Elkísérték!) Tessék elképzelni, ennek nemcsak a gyermek lelkére, (hanem a tömeglélekre is gyakorolt ihatiását. Ugyancsak ezen a héten egy rendőr agyonlőtt egy ittas futballistát. Ezen a héten történt az is, hogy egy tejellenőr riasztó gázpisztollyal ment el az ellenőrző helyre, államnak akarta megtenni magát az államiban és nemcsak ellenőrizni akart, hanem mindjárt az ítéletkimondó és ítéletvégrehajtó szerepét is akarta magának vindikálni. Ezek csak ennek a hétnek az eseményei. CsoKÉPVISELŐHÁZI NAPLÓ XXIII. ülése 193 U május 17-en, csütörtökön. 33 dalom, hogy a miniszter úr ezt nem észleli és nem gondoskodik arról, hogy megfelelő szabályokkal a közigazgatást a helyes mederbe terelje.. Lehetetlenség és az élet biztonságának a rovására megy, hogy amikor ilyen esetek fordulnak elő, nem olvasunk arról, hogy azok ellen, akik ezeket elkövették, megfelelő eljárás indult, elrettentő példaadásul, hogy a többiek ne kövessenek el hasonló cselekedeteket. A rni szerény felfogásunk szerint munkával, szociálpolitikával, nagy megértő emberséggel kell a mai problémák felé menni és ezt a szerencsétlen i generációt megnyugtatni igyekezni. Hogy sikerül-e és mennyire sikerül, azt nem tudhatjuk előre, de hogy minden hatalmaskodásnál, minden büntetőrendszabálynál többet érne egy kis gazdasági, egy kis szociálpolitikai, egy kis megértő emberi szellem, azt merem állítani. Merem alítani, hogy sokkal közelebb volna hozzánk, sokkal hamarabb következnék be az a bizonyos megnyugvás, amelyre szüksége van az országnak akkor, ha meg akar gyógyulni és talpra akar állni. Beszélnem kell még röviden az úgynevezett rabmunkáról. Ezt már jónéhányszor szóvátettem itt a képviselőházban, első ízben, ha jól emlékszem, képviselőségem első esztendőjében, 1922-ben. Látom ennek káros voltát, látom a tarthatatlan állapotot. Akkor sem mondtam és most sem mondom azt, hogy a letartóztatási intézetekben lévő embereket, elítélteket tétlenül kell ott vesztegeltetni; nem mondom ezt, mert ez nem jó, ez lélektanilag hem jelent egyebet, mint a büntetés tartamának meghosszabbítását. Ezt nem kívánom. Lehet Őket foglalkoztatni különféleképpen: külföldi példa van bőségesen és van számtalan. De ahogy nálunk kezelik a dolgot, az teljesen egészségtelen és nemcsak antiszociális, hanem közgazdasági érdekekbe is ütközik. Mert mi történik ma? A letartóztatási intézetekben lévő embereket bérbeadják magánvállalkozónak, valószínűleg nagyon olcsó, pénzért, mert ha nem volna túlságosan olcsó ez a munkaerővásárlás, akkor azok a vállalkozók nem fegyencekkel dolgoztatnának, hanem szabad munkásokkal végeztetnék el a munkát, akik kellő számban állnak rendelkezésre. Valószínűleg túlságosan olcsó ez a munka, annyira olcsó, hogy érdemes rabokkal dolgoztatni. A rabok alig kapnak valamit, néhány fillért kapnak csak munkateljesítményükért a fokozott munkatempó és munkafegyelem kikövetelése mellett, a kívül vállalkozó és dolgozó iparnak pedig ez a fegyházmunka illetéktelen és szennyes konkurrenciát jelent. Azt hiszem, hogy munkaadói, vállalkozói érdekeltségek és érdekképviseletek is szót emeltek már ebben a kérdésben, a nélkül, hogy valami jelentős változás történt volna. Én ez alkalommal ismét felhívom a t. miniszter úr figyelmét erre a problémára és kérem, hogy az egész kérdéskomplexust vegye elő s annak gazdasági és szociális vonatkozásait figyelembevéve, szabályozza újra ezt a kérdést, szabályozza úgy, hogy egyrészt azokat a szegény szerencsétlen, kényszerhelyzetben lévő rabmunkásokat egyes kapzsi vállalkozók ne zsákmányolhassák ki, ne dolgoztathassák fi]-érékért, másrészt, hogy az a munka ne legyen olyan olcsó, hogy a külső vállalkozásnak, amely, ugyebár, terheket visel és a rabbéreknél valamivel mégis jobb béreket fizet, tehát a legális vállalkozásnak ne okozzon szennyes és elfogadhatatlan konkurrenciát. Mert egyik sem közérdek. Nem közérdek az, hogy a letartóztatási intézet rabjait ingyen vagy néhány fillér elle5