Képviselőházi napló, 1931. XXIII. kötet • 1934. május 17. - 1934. június 26.

Ülésnapok - 1931-284

304 Az országgyűlés képviselőházának 28%, ülése 193 U május 28-án, Hétfőn. hanem kártékony tényezője volna. Mindezt azonban csak apropos azért mondom, mert fej­tegetéseimmel szemben ezt az ellenvetést tették. Most azonban méltóztassanak megengedni, hogy megmagyarázzam, hogy ha mi a legitim királyságot a mi nemzeti felfogásunk és párt­politikánk lényeges elemévé tettük, ezt miért tettük ? Akármennyire szeretem Kossuth La­jos írásait, — fenköltebb és magyarlelkűbb írásokat nem ismerek — de ha Széchenyi írá­sait olvasom, az ő írásai mellett jobban meg­higgad az ember. Amint az egyik történetíró mondja, Kossuth Lajos állandóan az idegizga­lom magaslatán tartózkodó egyén volt és ezért Kossuth Lajost 1849 forradalmi útján klasszi­kus gondolkodóink és államférfiaink közül senki sem követte. Ellenben Széchenyi azt mondja: »a magát szünet nélkül álmokban hintázni szerető Hunnia«. Kemény Zsigmond pedig a Bach-korszak elején azt írta, hogy: »ne kívánjatok csónakázni a délibáb tengerén és megenyhülni hűvös hullámaiban, mert ez lehetetlenség. A délibáb el fog tűnni és azon sem csónakázni, sem vizének hűvösségén meg­enyhülni nem flehet.« Most hallom sokszor a nemzeti öncélúságot és a szabadkirályválasztó elvet, hallom, hogy nem tudom mi lesz a ma­gyar, sohasem volt semmi, de most lesz. Miért ne lenne most, amikor idekerültünk a trianoni katasztrófa folytán! Ne ringassuk magunkat álmokba és ne nézzünk délibábokat, hanem ke­ressük a kibontakozás útját azon a törvényes alapon, amelyen ez a szegény ország mégis csak ezer esztendő alatt megállt. Nincs rá időm arra, hogy a külpolitiká­ban is meghúzzam azt a vonalat, amely meg­mutatja, hogy miért vagyok én a Duna me­dencéjében a magyar királyság és a törvényes királyság fanatikus híve. Azért, mert ezt tar­tom nemzeti érdeknek. Kassay tartott itt ma egy nagy előadást, hogy nem a közjogi felfo­gás, hanem az igaz nemzeti érdek a döntő. Én éppen a nemzet érdekét látom ebben, mert mint Esterházy Móric gróf kifejtette, éppen a királykérdás nemzetközi jellegében és vo­natkozásaiban nyugszik tulajdonképpen egy nagy magyar erő, tehát ezért vagyok a törvé­nyes királyság híve. Starhemberg Ausztriá­ban, Salzburgban nyilatkozatot tett egy hét­tel ezelőtt, hogy Ausztria egykor császárságot alapított Közép-Európában és ezzel megal­kotta a Duna-völgynek helyes szervezetét. Én nem ezt akarom. Én azt akarom, hogy mi al­kossuk meg a Duna völgyének szervezetét és azért sürgetem az előkészítést, hogy előzzük meg azokat, akiket a történelem kapujában látunk. (Grál Jenő: A parlament készítse elő!) A parlament készítse elő. Kezemben van a tör­vényjavaslat, amellyel bátor voltam az én iga­zán szerény közjogi tudásom szerint ezt az előkészítést elvégezni. Ma egy esztendeje, ami­kor láttam, hogy a királykérdés kopogtat az ajtón, négy törvényjavaslatot készítettem, át­adtam azokat a miniszterelnök úrnak, mert én nem vagyok az az ember, aki dicsőséget akar, aki azt akarja, hogy a lapok írjanak róla. Most sem fogom felolvasni ezeket a törvényjavasla­tokat, de rájuk akarok mutatni, hogy a mai nehéz körülmények között, amikor talán az örökös király haza sem jöhet, hogyan lehet a magyar alkotmány szellemében minden kér­dést elintézni. Kendezni kell saerintem. az örökösödési kér­dést is, mert^ezt a korszakot, melyet átéltünk, nagy kiindulási pontnak tartom. Nem vagyok annaik a híve, hogy egyszerre azt mondjuk; hogy a pragmatika sanctiónak most már min­den törvénycikkét törvénybe iktatjuk. Ellen­ben én elismerem legitim alapon, a monarchia szellemében és a magyar alkotmány iszellemé­ben a törvényes királyt. Ez a kiinduló pont. Ebiből a kiinduló pontból továbbmenve, meg­alkottam az örökösödési törvényt, a királyi hatáskörről szóló törvényt és a nádori méltó­ságról szóló törvényt. A nádori méltóság meg­alkotása áthidalja azt az ellentétet, amely ma szerintem az örökös király és az államfő közt van. A király nevében való uralkodásban látom a törvényes alap folytatását. Nem aka­rom egyének hatalmát, történeti hivatását csökkenteni, csak elismertetni azt, hogy ez az ezeresztendős^ Magyarország most is törvé­nyes királyság, akár Párizsba, akár máshova van száműzve a király. A trón jogos örököse ennek a nemzetnek rendkívüli nemzetközi szol­gálatokat tehet, míg vájjon milyen értéke és milyen hatalma van egy detronizált, szám­űzött királyfinak? Az én tervezetemet az idő érleli és ott van azoknak kezében, akiknél a hatalom van, akiket én sokszor felszólítok, hogy mert a hatalom náluk van, a felelősség ife éz övék. Azt hiszem azonban, hogy ez az előkészítés, — a múltkor is elmondtam — nem azt jelenti, hogyha most berepülne a király, mindnyájan leülnénk, az elnök úr és a minisz­terelnök úr leszállhatnának a maguk helyéről és senkinek sem lenne semmi hatalma. Hol van erről szó? A nemzetgyűlésnek és utána az országgyűlésnek, amely kétkamarás, meg­van az a hatalma, hogy megtárgyalja ezeket a kérdéseket és a királyi hitlevél kiadásával mindent nagyszerűen rendezni lehet. Hátra volna még, hogy megállapítsuk a külpolitikáról is, hogy magunknak kell azt irányítanunk. Tudom, hogy kis pont vagyunk, nem azt mondom, hogy mi a német-olasz, francia-olasz és — most már azt lehet mon­dani — kisántánt-nagyántánt közötti ellenté­teket érleljük, de ha a magunk portáján min­dent, rendezünk és a magunk erejét összeszed­jük, akkor a sok ellentét között a kérdésnek legalább ezt a részét rendezve, szerintem, erő­sebbek leszünk. Mert méltóztassanak az utóbbi idők jelen­ségeit nézni. Komorak és bizony aggasztóak azok a képek, amelyeket a külpolitikáról min­denki, a külpolitikai lapok is megfestenek. Miért ne előzzem én meg a bajokat legalább a magyar állam kiépítésével, a Szent István ki­rályságának, amely mégis csak közepe ma a Dunavölgyének, jogi megszervezésével és annak kifejezésével, hogy ez a nemzet azok között a kis nemzetek között akarja megteremteni a kapcsolatot, amelyek ideszorultak és nem im­perialisztikus célt szolgál. Annak a dinasztiá­nak, amely egyszer még a magyar Szent Ist­ván koronáját fejére teszi, tudnia kell, hogy neki nem imperialisztikus családi politika foly­tatása és szolgálata a kötelessége, hanem az elárvult, meggyengült, de a régi Nagy Lajosok és Anjou-k korában valamikor dicső Magyar­ország hivatásának folytatása. Amikor én ezeket a különbségeket mégis csak látom a kormány és a magam felfogása között, legnagyobb sajnálatomra nem vagyok abban a helyzetben, hogy elfogadhassam az appropriáeiós javaslatot. (Helyeslés, éljenzés balfelől. — A szónokot többen üdvözlik.) Elnök: Szólásra következik? Dénesfay-Dinich Ödön: Meskó Zoltán!

Next

/
Oldalképek
Tartalom