Képviselőházi napló, 1931. XXIII. kötet • 1934. május 17. - 1934. június 26.
Ülésnapok - 1931-283
Az országgyűlés képviselőházának 283. nem kell indokolnom, a középbirtok fontosságát, amikor csak körül kell uézni a szomszéd államokban, Jugoszláviában és Komániában, ahol egészen világosan látjuk a középbirtok megölésével együttjáró mezőgazdasági visszaesést. A prímább kvalitást és kvantitást termelő középbirtok mindig többet tudott produkálni és mindig a középbirtok volt az, amely a környéki kisgazdatársadalomnak úgyszólván mintaképül szolgált. Nagyon érdekes megfigyelni, hogy az intenzíven, jól kezelt középbirtokok körül a kisgazdák is egészen más munkát végeznek, mint azok mellett a középvagy nagybirtokok mellett, amelyek extenzív gazdálkodás példájával szolgálnak. A kérdés tehát megoldásra vár. Legyen szabad nekem itt egy elgondolást előadnom, amely elgondolás nemcsak a középbirtokos helyzetével, hanem igenis a mai hitelélet, a hitelszervezetek gyengeségével és azoknak érdekeivel is számol. Egy kérdéssel tisztában kell lenni, egy axiómát el kell fogadni, amely megtámadhatatlan. Ugy a kincstárnak az adó szempontjából, mint a hitelezőnek is el kell ismernie, hogy egy adós kötelezettségének csak kétfélekép tehet eleget: vagy a jövedelemből, vagy a vagyonból. Más lehetőséget nem ismerek. Azokról, akik a jövedelemből eleget tudnak tenni, nincs mit szólnom, azoknak segítségre szükségük nincs. Marad tehát a birtokosoknak az a tömege, amely nem tud jövedelméből eleget tenni, csak a vagyonából. Ha pedig a vagyonából kíván eleget tenni, újra kétféle lehetőség nyílik. Vagy vagyonát egy újabb kölcsönnel megterheli és ezzel fizet, vagy amennyiben ez nem megy, úgy vagyonát részben vagy egészben likvidálja, tertium non datur, harmadik esetet nem ismer a közgazdaság. Ha most ezt a két lehetőséget vizsgáljuk, akkor az első lehetőségre kimondhatjuk nyugodtan, hogy új hitel felvétele nem lehetséges, olyan nincs, különösen hosszabb lejáratú hitel nincs, rövidlejáratúval pedig úgy sem érne el semmit a birtokos. A másik lehetőség, a likvidálás pedig praktice, sajnos, teljesen lehetetlen, mert vevő ma nincs. A lehetőségek kimerülésében tehát ott tartunk, hogy a birtokos nem tud eleget tenni kötelezettségeinek, annak ellenére, hogy erősen aktív, de praktice passzív helyzetbe, sőt csődhelyzetbe jutott. Elgondolásom ennélfogva az volna: Annak a birtokosnak, aki jövedelméből nem tud eleget tenni kötelezettségeinek, de vagyonából eleget kíván tenni azoknak, — különben kötelessége is, hogy eleget tegyen kötelezettségeinek — mód nyittassák arra, hogy a kataszteri tiszta jövedelem bizonyos szorzatának alapulvétele mellett földjét természetben adhassa le hitelezői részére. Hitelező alatt mindig értem úgy az államkincstárt adószempontból, mint a magánhitelezőt. Amennyiben a birtokos él ezzel a lehetőséggel — sőt köteles is volna élni vele — akkor a hitelezőnek megint két választási mód biztosíttatnék. Vagy elfogadja azt a leadott földterületet, vagy nem fogadja el az adós bonitására való tekintettel és az utóbbi esetben inkább tovább hitelezi a kamatokat a jobb idők beálltának reményében. Ha elfogadja a leadott földet, akkor újra kettős választást biztosítanék neki: a földet telekkönyyileg a maga nevére írva szabadon értékesíthesse azt, vagy gazdálkodhassak rajta, illetve a másik esetben, amennyiben ezekkel a lehetőségekkel élni kívánna, vagy nem tudna, köteülése 193% május 25-én, pénteken 233 lezhesse a volt birtokost a földnek egy öt évre szóló bérletbe való visszavételére. Ennél az elgondolásnál kényszerítve volna a jóhiszemű adós — mert hangsúlyozom, mindig csak a jóhiszeműről kívánok beszélni — arra, hogy eleget tegyen kötelezettségeinek, viszont a hitelezőt sem éri semmiféle kár, mert amennyiben azt a leadott földet értékesíteni nem kívánná, biztosítékot nyerne azáltal, hogy a volt birtokos köteles a birtokot bérbevenni, a bérleti összeg erejéig, a birtokos instrukciója is feltétlenül biztosítékot nyújt. Ez az én nyers elgondolásom csak alapját jelenthetné természetesen a megoldásnak. Az adós szempontjából tulajdonképen semmi előnyt nem jelent, sem adósság elengedését, sem annak csökkentését, sem semmiféle bénét, csak tulajdonképen az erkölcsi bázisnak teszünk eleget, ha a birtokosnak módot nyújtunk, hogy a maga kötelezettségének eleget tudjon tenni. A sokat hangoztatott telepítésnek — illetve én ezt a »telepítés« szót nem szívesen használom, hanem helyette az egészséges birtokegységeknek a kisemberek kezére való juttatását mondom, — ez volna a tulajdonképpeni alapja. Mert annak .a hitelintézetnek, amely követelésének egy része erejéig ilyen földterülethez jut, módjában állana ezt a földterületet hosszúlejáratú hitel alakjában a földmívelésügyi miniszter úr rendelkezésére bocsátani. Ez elosztható volna és a földmívelésügyi miniszter úr ahelyett, hogy azokon a pénzeken, amelyek a telepítés elgondolását volnának hivatva megoldani, földet vásárolna, — amire ebből nagyon kevésre futna — az új tulajdonosoknak kamat vagy annuitás-hozzájárulást tudna adni, úgyhogy ebből a pénzből sokkal nagyobb értékű földjuttatás volna előmozdítható, mintha a földet tökértékben meg kellene váltani. Ettől eltekintve^ természetszerűleg biztosítani kellene az elővásárlási jogot az állam részére minden felajánlott, illetve leadott földnél. E helyen nincs módom elgondolásaim részleteibe behatolni és azoknak részletterveit kifejteni, ezek azonban bennem körülbelül kiérlelődtek már. Természetszerűleg minden részletkérdésnek megvan a maga nehézsége, de nem tartom azokat áthidalhatatlanoknak. Szerepe nyílnék itt az Ofb. biráknak, akiknek t szakszerű tudása felhasználható ezen kérdésben. Szerep nyílnék számukra azért, hogy a birtokeladás körüli megállapítások során a gazdaságig egység kérdése a hitelező és adós szempontjából is igazságosan megoldódjék. Alkalmam volt több fővárosi és vidéki hitelintézet vezetőivel közölni ezen gondolatomat, •akik kivétel nélkül magukévá tették, mint olyan elgondolást, amely a mai viszonyok között nagyjában feltétlenül kielégíti mindkét felet. A t. pénzügyminiszter úrhoz azzal a kéréssel fordulpk, hogy ezt-az elgondolásomat mérlegelni szíveskedjék és amennyiben nem lát lehetetlenséget a hitelélet szempontjából sem, mint amennyire én nem látok ebben a tekintetben akadályokat, (Éber Antal: De akkor a betéteket is földdel lehet visszafizetni 1 !), úgy azt hiszem, ezen az úton talán segíthetünk,^ mielőtt megint az operációs késhez kellene nyúlni. Rá kívánok térni az elmúlt esztendők exporttevékenységére, amely exporttevékenység nagy mértékben fejlődött, hálásan köszönve meg a kormánynak e téren kifejtett minden munkásságát. Hiszen tudjuk, hogy exportunk fejlődése tulajdonképpen a kompenzációs fel34*
