Képviselőházi napló, 1931. XXIII. kötet • 1934. május 17. - 1934. június 26.

Ülésnapok - 1931-282

Az országgyűlés képviselőházának 282 i Hogy ebben a tekintetben nem vagyok egyedül és igen előkelő partnerem van, mutatja, hogy Bethlen István gróf az egyik napilap vasárnapi számában »Magyarország helyzete a római egyezmény után« című cikkében erről a kérdésről írva — nagyon helyesen — nem helyesli azt a magatartást, amelyet a közélet egyes tényezői tanúsítanak akkor, amikor a horogkeresztes agitáció jelentőségót Magyarországon ilyen nagy mértékben túlozzák és felfújják; ő a maga részéről ilyen komoly formájú horogkeresztes agitációt Magyarországon nem lát, nem szükséges minden levélzörrenéstől megijedni, meggyőződése szerint a horogkeresztes agitációnak a pángermanizmushoz semmi köze nincs. Azt is állítják, hogy a hitlerizmus neve alatt kimenő agitátorok tulajdonképpen mindig pángermán agitátorok. Én ismerem a vármegyémet, amint Heckenberger t. képviselőtársam is ismeri az ő német kerületét és nem tudom elhinni, hogy a svábság odaadja magát akár pángermán, akár horogkeresztes mozgalomnak. Én a legélesebben elítélnék ilyen agitációt és min- ' den eszközzel ellene fordulnék. Azok a lapok, amelyek ilyen élesen és ilyen behatóan foglalkoznak ezzel a kérdéssel, tulajdonképpen nem használnak, hanem valóságos reklámot csinálnak és amit sem Festetich, sem Meskó képviselő urak nem tudnak elérni sem az ő propagandájukkal, sem az ő szerény sajtójukkal, azt más sajtóorgánum talán akaratlanul is segít elérni nekik. Egy másik nagy veszedelemről is állandóan cikkeznek, amely veszedelemről »Dél-Dunántiil népe« című közleményében Szabó Pál Zoltán pécsi egyetemi tanár nagyon érdekes közleményt tett közzé, melyben feltárja, hogy az a német veszedelem, amelyről annyit írnak és amelyről azt mondják, hogy most már Dunántúlon a magyarság kipusztul és a németség rendkívüli módon szaporodik, tulajdonképpen hogyan áll, bemutatja ebben a közleményében a való helyzetet, amely nem olyan sötét, mint azt itt egyesek feltüntetni szeretnék. Baranya vármegyében a hegyháti járás az egyedüli, ahol a magyarság tényleg fogyott, szemben a németekkel és ahol a németek szaporodtak. Szabó Pál ugyanis 1830-tól 1920-ig, tehát 90 éves időközben mutatja ki a magyarság és a németség szaporodását és fogyását. Ezzel kapcsolatban a Magyar Statisztikai Szemle legutóbb megjelent egyik számában Molnár Endre is írt egy tanulmányt, amelyben azt kérdezi és válaszol mindjárt erre a kérdésre, hogy valóban elnémetesedik-e a Dunántúl. Megállapítja, hogy a Dunántúl 1880-tól 1930-ig, tehát 50 év alatt a magyar anyanyelvűek aránya következetesen emelkedett, a németeké pedig hanyatlott, különösen az utolsó évtizedben esett vissza. 1880-ban Dunántúl össznépessége 2,061.000 főt tett ki. A magyar anyanyelvűek száma 1,638.000, tehát 79% volt,-a német anyanyelvűeké ,pedig 339.000, 16%-ot tett ki, a más anyanyelvűek, szlávok és egyebek, összesen pedig 4%-ot. Ez az arányszám 1930-ban, tehát 50 év múlva a következőképpen alakult: A magyarok száma felment 2,331.000-re, vagyis az összlakosság 86-8%-ára, a németség pedig a 339.000-ről, tehát a 16%-ról visszaesett 109%-ra, összesen 292.000. Ebből is megállapítható tehát, hogy az a pángermán veszedelem, amelyről annyit írnak, tulajdonképpen nincs meg és hiszem is, hogy mindazok a képviselők, akik valóban szívükön viselik ennek az országnak ügyét, boldogságát és jövőjét, nem adhatlése 1934 május 24-én, csütörtökön 201 ják magukat oda semmi tekintetben annak, hogy akár egy pángermán agitációnak, akár a nyilaskeresztes agitációnak adjanak tápot, s azt a legcsekélyebb mértékben elősegítsék. A magam részéről is ugyanazt mondom, amit Heckenberger Konrád t. barátom, hogy annak, aki ebben az országban él és boldogulni akar, egy kötelessége van: hűséggel a magyar állameszmét szolgálni. T. Ház! Amidőn ezt megállapítom, rátérek egy kérdésre, amely kérdés tulajdonképpen az idén már nem aktuális mert nem a belügyminiszteri tárcához tartozik, azonban néhány szóban mégis szóvá kell tennem. Amidőn ezt szóváteS'zem, mindenki azt fogja kérdezni, hogy mi köze ennek a belügyi tárcához, pedig van köze. Ez a tejkérdés. Nagyon röviden, néhány szóval akarom csak jellemezni, hogy ezen a téren mi történt és mi a helyzet. A tejkérdés az, amely kérdésben sem a termelő, sem a fogyasztó nincs megelégedve. A termelő nem kap eleget az árujáért, a fogyasztó pedig drágán köteles megfizetni. Ha keressük, hogy kik szedik le tulajdonképpen a tejfelt, akkor rá kell mutatnom egy olyan tényezőre is, amely tényező tíz éven keresztül busás hasznot szedett a tejből és ez ia jégkartell, amely a belügyminisztérium alá tartozott. Az 1924. évi 51.101. számú népjóléti miniszteri rendelet kötelezőleg előírta, hogy a Budapestre irányított tejet a nyári hónapokban hűtőkocsikban kell szállítani. E hűtőkocsik jégtartályainak megtöltéséről pedig ugyanezen rendelet szerint, a székesfőváros tanácsa intézkedik. A székesfőváros tanácsa minden évben versenytárgyalást hirdetett, amely versenytárgyalás eredményeként minden évben a jégkartellben .tömörült úgynevezett sörgyárak kapták meg a szállítást. Tíz év után az idén a belügyminiszter úr ebben a kérdésben akként intézkedett, hogy áttette azt a kereskedelemügyi minisztériumhoz. Sajnos, ez akérdés hoszszú hónapok bürokratikus munkája után még mindig nem nyert olyan elintézést, amilyet a gazdatársadalom joggal kívánhat, hogy tudniillik a termelők budapesti szövetsége, tehát azok a gazdák, akik tej szállításra tömörültek, maguk intézkedhessenek, saját tejük Budapestre szállítása alkalmával a tej jegeléséről. Ez annyira természetes joguk, hogy érthetetlen, hogy ezt nem tudták egy agrárországban, egy agrártöbbség mellett kiharcolni maguknak, A tejtermelők tehát az ő termeivényeik Pestre szállításánál éveken keresztül busás hasznot, több mint 100.000 pengőt évente, kénytelenek voltak a jégkartellnek, a sörgyáraknak fizetni. Ezek a számok megcáfolhatatlanok. A sörkartell a .tejeskocsik jegelését még két évvel ezelőtt is bruttó tejmázsánként 51 fillérért számította. Ezt az árat 1933-,ban 41 fillérre szállították le. Most, midőn a .termelők végre akcióba léptek, követelték a minisztériumtól, hogy adassék meg nekik a jog, hogy saját tejüket ők maguk jegelhessék, végre sikerült elérniük, hosszas! huza-vona után, — a székesfőváros tanácsa természetesen hozzájárult hogy megkapták a versenytárgyaláson a jogút, hogy ők szállíthassanak jeget. Sikerült kiugrasztaniuk a kar teliből egy jéggyár at, ameb most 32 és fél fillérért adja bruttó tejmázsánként a jeget és ennek folytán több, mint 100.000 pengő évi megtakarítást érnek el. (Bücliler József: Szép kis üzlet volt a jégkartell!) Erre vonatkozólag az újságban is jelent meg a napokban egy cikk, amely a jégkartellnek ezt a