Képviselőházi napló, 1931. XXIII. kötet • 1934. május 17. - 1934. június 26.

Ülésnapok - 1931-282

166 Az országgyűlés képviselőházának 282. ülése 1934 május 24-én, csütörtökön sokszor előfordul, hogy sokkal nagyobb úrnak képzelte és gerálta magát egy város polgármestere (Jánossy Gábor: Mint a belügyminiszter úr! Mondjuk meg az igazat!) — nem a székesfővárosról beszélek, — (Csilléry András: Nagyon szerény ember a székesfőváros polgármestere!) mint a felettes hatósága, a vármegye alispánja, úgy anyagi tekintetben, mint más tekintetben. Változtatni kell azon a felfogáson is, amely ebben az országban egy időben, sajnos, lábrakapott, hogy köztisztviselők mellékutakon olyan honoráriumokban részesültek, amelyek az én véleményem szerint magasabb szempontból kétségtelenül bizonyos összeférhetlenséget jelentenek. Elismerem, hogy e tekintetben már javulást látunk, de azt hiszem, hogy mindezekben a kérdésekben még tág tere nyilik majd a belügyminisztériumnak reformokra, amely reformok keresztülvihetők anélkül, hogy ebből az autonómia sérelme következnék. Az autonómián, szerintem, nem esik sérelem akkor, ha az adófizetők filléreiből felesleges célok szolgálatára tartott tisztviselők vagy feleslegesen honorált tisztviselők ellen az adófizető alanyok védelmében egy fórum, amely természetesen mindig esak a magasabb fórum lehet, tulajdonképpen a gyengébbnek fogja pártját. A lehetőséget azonban fenntartandónak tartom arra, hogy végeredményben a megtisztult — mert hiszen megtisztulásra nálunk kétségtelenül szükség van sok vonatkozásban — és helyesen felfogott önkormányzat fenntartása mellett maradjunk meg azon az alapon, amely alapon Magyarországon a közigazgatás hosszú időn keresztül, ha nem is világrelációban vezető szerepet töltött be, amely szerény véleméj nyem szerint a mai viszonyok között is eléggé megállja a versenyt akármelyik szomszédos állam közigazgatásával, ha talán nem is a legtökéletesebb angol közigazgatással, vagy mondjuk, a holland közigazgatással, de azt hiszem, mindenesetre állíthatjuk azt, hogy sok hibája mellett is a magyar közigazgatásnak világrelációban nincs szégyelni valója. Itt megállni azonban szerintem nem helyes. Nekünk arra kell törekednünk, hogy a helyzet javuljon és hogy azok a hibák, amelyek még ma tapasztalhatók, minden politikai mellékvonatkozás nélkül minél előbb elimináltassanak. T. Ház! Minthogy ma még nem látom azt, hogy az egész vonalon annyi történt volna, mint amennyi megtörténhetett volna, ezért a belügyminisztérium költségvetését nem fogadom el. Elnök: Szólásra következik? Petrovics György jegyző: Tóth Pál! Tóth Pál: T. Képviselőház! Előttem szólott t. képviselőtársam a rendelkezésére álló röyid idő ellenére is a belügyi tárca költségvetésének tárgyalásakor a közegészségügyi kérdésekről is szólott. Tegnap a t. előadó úr is előadásában igen nagy részt áldozott a közegészségügynek. Azt hiszem, egésizen objektíve megállapíthatom, hogy teljesen alaptalanoknak bizonyultak azok az aggályok, amelyek 1932-ben, amikor a népjóléti minisztériumot feloszlattuk,^ egyesek részéről felmerültek, akik a közegészségügyben és annak fejlődésében bizonyos visszaeséstől féltek, azért, mert a közegészségügy a belügyminisztériumba került át. En magam akkor sem osztoztam ebben az aggályokban és meg kell állapítanom, hogy az elmúlt két esztendő után inkább fokozottabb aktivitást, mint 'stagnálást látunk az egészségügy terén, úgyhogy azért, mert a népjóléti minisztérium feloszlott, a közegészségügyön semmi sérelem nem esett. A közegészségügy tehát a belügyminisztérium köb elén Ibelül egészen jó helyen van. Igaz migyan, hogy én mint orvosi anny'Lra \ fontosnak tartom a közegészségügyet a magyar nemzet életében, hogy szívesen látnék önálló közegészségügyi minisztériumot, amely intézné az ország egész közegészségügyét; hogy ezt itt konkrét követelésképpen nem állítom fel, ezt csak azért nem teszem, mert tudatában vagyok a iszomom időknek és annak a pénzügyileg nyomasztó gazdasági helyzetnek, amelyben élünk és mert tudom, hogy ma ilyesmiről iszó sem lehet. De bízom benne, hogy eljön az idő, amikor a közegészségügy fontosságának tudata annyira át fogja^ hatni az állam vezetőit, hogy annak intézésére külön imperiumot fognak felállítani. T. Ház! Miután a belügyi tárca költségvetésében közegészségügyi témákkal kívánok foglalkozni, önkéntelenül is először az orvosokról kell hogy szóljak, a közegészségügy harcosairól, a közegészségügy (munkásairól, akiik nélkül el sem lehet képzelni a közegészségügyet. A közegészségügy és az orvosok munkája olyan szoros összefüggésben van egymással, hogy egyiknek a másikra feltétlenül hatása van s az orvosok társadalmi, gazdasági és egyéb helyzete feltétlenül befolyással van a közegészségügyre is. Talán könnyű volna színes szavakat találnom arra, hogy ecseteljem az orvosi nyomor mérhetetlenségét, azt az elképzelhetetlenül nagy szegénységet, amelyben Magyarország orvosainak többsége sínylődik. Minthogy én ezt nem tartom speciális helyzetnek, hanem az általános gazdasági nyomorúság függvényének tartom, ezért erre nem akarok bővebben kitérni. Mert ha ezt is felhoznám, akkor ugyanolyan jogcímen fel lehetne hozni az összes társadalmi osztályok nyomorúságát. (Ügy vnníÜgy van! a jobboldalon.) Azt pedig nem merném állítani, hogy bár az orvosi rend ilyen nyomorúságban van, az orvosi (rend van a legrosszabb helyzetben- Magyarországon. Talán úgy mondhatnám, 'hogy az egyes társadalimi osztályok versenyezhetnek abban, hogy melyik áll rosszabul. (Ügy van! Ügy van! a jobboldalon.) Ha pedig ez általánosan így van, akkor felesleges külön szavakkal ecsetelni azt, hogy miben áll az orvosnyomor és hogyan fest az a valóságban. Azzal a megállapítással azonban mégis szembeszállók, amelyet tegnap az előadó úr tett, s amely az orvosi túlprodukcióra vonatkozott. A legtöbben ma azt mondják, az orvosnyomor megoldása igen egyszerű: meg kell szüntetni az orvosi túlprodukciót. Legyen szabad felemlítenem, hogy valamikor 46 évvel ezelőtt az Orvosi Hetiszemle heteken át cikkezett az akkori orvosi rend válságáról és megállapította, hogy — Nagymagyarországon 1888-ban — olyan nagy az orvosnyomor, hogy azon csak a túlprodukció megakadályozása segíthet. Méltóztassanak csak elgondolni, milyen groteszkül hat ma 46 év távlatában, hogy Nagymagyarországon már 1888-ban orvosi túlprodukcióról beszéltek. Talán ugyanígy fog hatni negyven esztendő múlva a mi utódainkra az, hogy ma itt Csonkamagyarországon mi orvosi tiilprodukcióról beszélünk. Megítélésem szerint az orvosi túlprodukció nem akadály és az orvosi túlprodukció megszüntetése nem megfelelő eszköz. Mert hogyan lehet segíteni azon, hogy ne Jegyen túlprodukció? Azt kell mondani az ifjúságnak, hogy