Képviselőházi napló, 1931. XXIII. kötet • 1934. május 17. - 1934. június 26.

Ülésnapok - 1931-282

» 164 Az országgyűlés képviselőházának 282. ülése 1934 május 24-én, csütörtökön és nagyon sokan úgy belejöttek, 'hogy ezt a közigazgatási működéssel kvázi összeférhetőnek és megengedhetőnek tartották. Arra kérem a belügyminiszter urat, haladjon tovább és talán egy kicsit gyorsabb léptekkel, azon az úton, amelyen elismerem, hogy nagyon sok vonatkozásban halad, hogy a közigazgatást a pártpolitikai és napi politikai mellékfeladatoktól mentesítse, illetőleg ne tűr je, hogy ilyen kilengések előfordulhassanak. Ezek a szabálytalanságok, amennyiben , az autonómia keretében fordulnak elő, természetesen éppen úgy — bár én híve vagyok az autonómiának — megtorlást igényelnek, mintha a központi kormánynak közvetlenül alárendelt közegek által történnének. Ezt szükségesnek tartom azért, mert nyugalmi helyzet nem következhetik él ebben az országban akkor, ha egyfelől ilyen jelenségeket látunk, de másrészt nehezen következhetik el akkor la* ha a közvélemény egyrésze akár jogosan, akár csak a múlt emlékei alapján abban a hitben él, hogy az állami közigazgatás nem mindig a közigazgatás első és közvetlen feladatait intézi csupán, hanem egyúttal elősegíti a mindenkori kormányzat fenntartását és politikai uralmát is. Azonkívül nagyon szeretném, ha a belügy miniszter úr az egész vonalon érvényesítené azt, hogy közigazgatási dolgokban elsősorban mégis csak a minisztérium intézkedik, hogy ne próbáljanak minisztériumon kívüli hatóságok olyan befolyást gyakorolni, amely véleményem szerint a közigazgatás ártalmára van. Amikor arról van szó, hogy alsóbb közigazgatási állások betöltessenek, — községi jegyzői állások is — nem tartom helyesnek, ha a belügyminisztériumon kívül más hatóságok vagy politikai fórumok az ilyen állások mikénti betöltésére vonatkozólag az alsóbb hatóságoknál intézkednek vagy az alsóbb hatóságoknak olyan direktívát adnak, amely, ha nem is intézkedés jellegű, de az életben rendszerint követésre talál. Nem akarok neveket mondani, a belügyminiszter úr, azt hiszem, ugyancsak értesült erről, vagy legalább is hallott róla. Szeretném, ha e tekintetben a belügyi közigazgatástól távolt tartanák magukat olyanok, akiknek sem törvény szerint, sem általában közjogilag erre befolyásuk nem lehet. Ha úgy általában röviden foglalkozom az egész tárcával, az egyes részletekkel, akkor azt kell mondanom, hogy a központi igazgatás keretében szeretném, ha a fegyelmi ügyek letárgyalása sokkal gyorsabban történnék, min.

+ ahogy jelenleg történik. Azt íbiszem, hogy a fegyelmi ügyek gyors letárgyalása elsőrangú közigazgatási érdek és elsőrangú közigazgatási érdek az is, ihogy a fegyelmi ügyeknél a megfelelő szigorral járjanak el. Nagyon sok esetben tapasztaltam, hogy az álhumanizmus jegyében megtartottak a köz kárára olyan alsóbb rangtban lévő tisztviselőket, — esetleg talán magasabb rangúakat is találhatunk ezek között — akiknek megtartása nem volt közérdek. (Csilléry András: Ebben igaza van!) Egyszer már szeretném az egész vonalon azt látni, hogy újabb eszmék helyett megvalósítják a régi igazságokat és ilyen az is, hogy ha közérdekről van szó, akkor a közérdek rovására semmiféle magánérdek ne f

érvényesüljön. Azt hiszem, sokkal nagyobb kárára van egy vidéknek, ha például az alatt szenved, hogy túlságosan [humanisztikus felfogás mellett a község nyakán hagynak egy jegyzőt, akit már réges-régen nyugdíjazni kellett volna, vagy talán nyugdíj nélkül is el kellett volna küldeni, mint ha ez megtörtént volna. E tekintetben, azt hiszem, nincs helye a könyőrületnek, mert ez a közérdek rovására megy. Nem hiszem, hogy megfelelő ellenőrzés mellett és megfelelő egyéneknek r a fegyelmi ügyek elintézésébe való beosztás mellett justizmordok nagyobb mértékben előfordulnának. Elvégre előfordulhatnak, hiszen ezt mindenütt látjuk, de azt hiszem, hogy közigazgatásunk az egész vonalon elbírna nagyobb szigort, mint amelyet látunk. Itt a szelekciónál — mert hiszen ez is csak a szelekciónak egy módja — még megemlítem azt, hogy szerény véleményem szerint az alsóbb fokon a szelekciót szolgálná az is, ha a belügyi kormányzat gondoskodnék arról, hogy nagyobbszámú képzett egyén álljon rendelkezésre az elsőfokú hivataloknál, értve ez alatt elsősorban a körjegyzői, vagy községi jegyzői állásokat. Nem hiszem ugyanis, hogy a gyakorlati érdeknek egészen megfelelne az az elgondolás, hogy lehetőleg csak annyit küldjenek tanfolyamra, ahánynak gyors elhelyezése azután lehetséges. Ha csak annyit képezünk ki, amennyit elhelyezünk, ez azt fogja eredményezni, hogy elhelyezkednek olyanok is, — és ez nemcsak a közigazgatásra vonatkozik — akik tulajdonképpen csak a minimális kvalitást szerezték meg, vagyis nem lesz lehetséges a verseny és a szelekció azért, mert nincs megfelelő számiban szukkreszeencia. Nem hizem, hogy helyes volna az az elv, hogy csak annyit neveljünk egy pályára, amennyit el tudunk helezni. Azt hiszem helyesebb, ha többet nevelünk minden pályára, még akkor is, ha azután kesergések és panaszok vannak, hogy nem talált mindenki elhelyezkedést. Általában azt ajánlom, hogy ne vigyük bele az állami életbe azt az elvet, hogy mindenkinek, aki bizonyos kvalifikációt megszerzett, joga van elhelyezésre. Ez nagyon megbosszulja magát, úgyhogy én kérném a belügyminiszter urat, fontolja meg, nem volna-e célszerű nagyabbszámú fiatalembert megfelelő kiképzésben részesíteni, hogy azután ezek közül szelektálva, elsősorban a legjobbakat, vagy legalább is a jobbakat lehessen alkalmazni. A belügyi tárcának egy másik részével, a közegészségüggyel akarok most némely vonatkozásban foglalkozni. (Halljuk! Halljuk! a balközépen.) Azt hiszem, nemcsak a pénzkérdés folytán részesül a közegészségügy nem éppen, megfelelő elbánásban, hanem talán vannak más okok, olyanok is, amelyeket eliminálni leihetne. Azt hiszem, helyesebb volna, ha gyorsabban és nagyobb mértékben úgy rendezkednénk be, hogy elsősorban a betegségek elleni védekezést, vagyis a profilaktikus védekezést erőltetnénk, mert az utólagos kezelés egy szegény országban aránytalanul sokba kerül. Azt hiszem, helyesebb arra törekedni, hogy lehetőleg kevés egyén szoruljon kórházi ápolásra, ^ mint arra, hogy a legjobb, legtökéletesebb és ^legszebb kórházi ellátást biztosítsuk, ami azután azt eredményezi, hogy kórházaink legtöbbje nehéz anyagi helyzetben van, mert mai gazdasági helyzetünket tekintetbe véve, — az állandósított kórházi ápolásról beszélek — ezt az ellátást pénzhiány miatt, azt hiszem, nehéz lesz keresztülvinni a jövőben. E tekintetben tehát, bármilyen szépnek láttam azt a népjóléti elgondolást, amelynek megvalósítása Magyarországon néhány évvel ezelőtt megindult, nem tartottam azt a politikát az ország gazdasági helyzetével arányosnak. Sajnos, az események igazoltak, mert azt hiszem bár-