Képviselőházi napló, 1931. XXII. kötet • 1934. május 01. - 1934. május 16.

Ülésnapok - 1931-272

Az országgyűlés képviselőházának 272. illése 1934 május 4-én, pénteken. 179 tétettek itt szóvá — bátor vagyok utalni arra, hogy a boletta intézménye és különösen a- lisztforgalmi adóváltság ellenőrzése fokozatosan fejlődött ki. Az első évben egyáltalában nem volt még lisztforgalmi adóváltság, tehát nem is volt szükség ellenőrzésre, a következő évben a községek látták el az ellenőrzés javarészét, tehát ez nem az alap számlájára ment és csak a harmadik évben történt meg azután a telje» szervezet beiktatása, amely szervezet igaz, hogy költséges, de szükséges, mert ellenkező esetben az egész rendszer fenntartása lehetetlenné válnék. (Eckhardt Tibor: Nem is lenne olyan nagy baj!) T. Ház! A költségvetési expozé alkalmával rámutattam már arra, — és itt is visszatért igen sok felszólalt képviselőtársam beszédében ez a gondolat — hogy a nyugdíjteher a legsebezhetőbb pontja talán a költségvetésnek, hiszen a nyugdíjterheknek csökkentése útján lehet csak elérni a költségvetés egyensúlyát. (Ügy van! Ügy van! a baloldalon.) Ebben a vonatkozásban tétettek is bizonyos radikális javaslatok, amelyek a nyugdíjaknak teljes megvonását indítványozzák olyanoktól, akiknek egyéb forrásból származó jövedelmük van. Azt a lépést, amelyet az 1934. évi I. törvénycikkben tettünk, nem kell itt ismertetnem. A kormány ebben a tekintetben egy igen lényeges lépést tett, amelynek eredménye az eddig mutatkozó adatok szerint körülbelül 600.000 pengős megtakarítást jelent a költségvetésben. Ez a lépés a kettős keresetek korlátozása volt. , Ezen túlmenő lépést azonban azoknál az indo koknál fogva, amelyeket a nyugdíjtörvény indokolása alkalmával már kifejteni szeren csém volt, a kormány ezidőszerint nem tari indokoltnak. (Élénk helyeslés a jobboldalon és a középen.) A nyugdíjterhek csökkenését igen sokan igen t

% képviselőtársaim közül, — ez is egy visszatérő, mondhatnám vörös fonálként végighúzódó momentum a költségvetési debattok alkalmából — az úgynevezett nyudíjbiztosítás révén vélik megoldhatni. A nyugdíjbiztosítás nem egyéb, mint egy hitelművelet a külfölddel szemben, (Ügy van! Ügy van!) amely csak abban különbözik egy normális hitelművelettől, hogy míg a rendes hitelműveletek esetében az az összeg, amelyet a kölcsönadó a kölcsönvevő rendelkezésére bocsát, egyszerre nyujtatik addig, itt évek során át részletekben. Már most igen egyszerű matematikai számítással ki lehet számítani, hogy ezeknek a szolgáltatásoknak a már a leszámítolt értéke mit tesz ki és akkor az ember rögtön megállapíthatja, hogy vájjon az ilyen kölcsönajánlatok kedvezők-e vagy kedvezőtlenek. Az 1930-as vagy 1931-es év folyamán történtek is ilyen tapogatódzások, azok az ajánlatok azonban, amelyek akkor tétettek, olyan kedvezőtlen feltételeket mutattak, hogy a kormány felelőssége tudatában nem tehette ezeket az ajánlatokat magáévá.^ Azóta is előfordult az, hogy jöttek bizonyos érdekeltségek. Ne méltóztassék azonban azt hinni, hogy ha egy egyébként tiszteletreméltó úr külföldről ideutazik és felvet egy gondolatot, akkor mindjárt tőke is áll mögötte. Vannak igen ügyes üzletfélhajtó fezőrök, rendes ügynöki foglalkozású emberek, akik ebben az ügykörben igen legálisan működnek, akik azonban természetszerűleg nem rendelkeznek sem olyan összeköttetésekkel, sem olyan anyagi erővel, hogy ilyen feladatokat, meg tudjanak oldani. (Rassay Károly: Fantáziával rendelkeznek!) Az ilyen ajánlkozásoknak rendszerint utána szoktam járni, amennyiben nincsenek már előzetesen megfelelő információim. Azok az utak, amelyek eddig mutatkoztak, — az én megítélésem szerint — nem megfelelőek arra, hogy azokon ezek a problémák megoldhatók legyenek. T. Ház! Szóvátette azután igen sok képviselőtársam a közterhek magasságát. Ez kétségtelenül fennáll. A közterhek súlya igen nagy nyomással nehezedik a mi szegény adófizető népünk vállára, (Ügy van! Ügy van!) az adóterhek generális csökkentése azonban attól függ, hogy a kiadások mérvét hol kell megszabnunk. Ha egy állam fenn akarja tartani a maga ősi berendezkedését, — amint hogy mi fenn akarjuk tartani — és fenn akarja tartani a maga kultúrszínvonalát, nemzeti céljai jövő érvényesülésének lehetőségét, bizonyos áldozatokat kell hoznia. Mi is igyekszünk, igen t. Ház, lefaragni mindazt, amit lehet és öszszehúzódni, de úgy, hogy képesek legyünk azután a kellő időben ismét a kibontakozásra. Van tehát határa a kiadások lefaragásának és ehhez a határhoz igyekszünk mi fokozatos munkával elérkezni. T. Ház! Igen gyakran összehasonlították a közterhek magasságát a nemzeti jövedelemmel. Olyan számításokat is hallottunk, — nem emlékszem egészen pontosan, — hogy a körülbelül két és fél milliárdot tevő nemzeti jövedelemnek kétharmadrészét veszik el a közterhek (Eckhardt Tibor: Ezt Tyler jelentette!), ahol azután igen egyszerű számításokkal összeadták nemcsak az államháztartás tulajdonképpeni köz" igazgatási kiadásait, az autonómiák és egyházak terheit, hanem mindjárt az állami üzemek kiadásait is. De igen t. uraim, ha nem volna például a magyar államvasút közintézmény, hanem magánintézmény lenne, akkor egyszerre kiesnék ennek háztartása az állami költségvetésből, de végül is az Államvasutak működése olyan fontos közgazdasági és közlekedési funkció, amelyet valakinek mégis csak el kell látnia. A közlekedési vállalatok terheit tehát nem lelhet közterheknek minősíteni. De különben sem helyes a nemzeti jövedelemnek ilyen nyers alapon való összehasonlítása az állami kiadásokkal, illetve a bevételeknek, mint közterheknek az összegével, mert a nemzeti jövedelem • kiszámítása úgynevezett objektív alapon történik, tehát a termelt javak értékéről van itt szó. Azonban a nemzet egyedeinek szubjektív jövedelme — ha összeadjuk — lényegesen nagyobb, mert hiszen a derivált jövedelmek sokaságával állunk szemben, különösen az olyan fejlett társadalomiban, amilyennek én a 'magyar társadalmat tekintem, úgyhogy ezek a százalékos összehasonlítások nem helyesek. Ez csak annyit jelent, hogy a nemzeti jövedelemnek igen nagy része folyik keresztül a közpénztárakon, befolyik oda, azután ismét kifolyik. Van tehát bizonyos aránytalanság, amelyet ezek a számadatok mutatnak, de mégsem lehet azt mondani, hogy a nemzeti jövedelemnek kétharmadrészét az állami szervezet molochja, a közterhek molochja eszi meg. (Egy hang a baloldalon: Szóval, elég a 40 szásalék is!) Szóvátették igen gyakran a szociális szempontokat is az adóztatás terén. Egy régi teória a közteherviselésnek szociális vagy nem-szociális voltát azon méri le, hogy az egyenesadók milyen arányban vannak a közszolgáltatásokból folyó bevételekkel. Azok az intézkedé25*