Képviselőházi napló, 1931. XXII. kötet • 1934. május 01. - 1934. május 16.
Ülésnapok - 1931-271
Az országgyűlés képviselőházának 271. bítja a mai társadalmat az állami hivatalokba, hogy az fixfizetéssel és nyugdíjjal jár, hanem az is, hogy a hivatal ott ül a 'kormánykerék mellett, a hivatal az egyetlen biztonság, a hivatal az egyetlen hely, ahol kockázat nélkül lehet élni. A hivatal az a biztos fedél, amely alatt nem lehet megázni, amint áznakfáznak a mai élet záporesőjében a szabad pályán akár a földmívesek, akár az iparosok, akár a kereskedők, akár a lateinerek. Kérem az igen t. kereskedelemügyi miniszter urat, hogy a pénzügyminiszter úrral egyetértésben írjanak át a statisztikai hivatalnak, hogy állítsanak össze egy statisztikát és terjesszék a Ház elé — rendkívül tanulságos statisztika lesz — arról, hogy a magyar dolgozó polgár mennyi időt lop el, mennyi energiát fogyasztpocsékol a hivataloknak, az adóhivataloknak, a főszolgabíróságoknak fülledt előszobáiban. (Erődi-Harrach Tihamér: A kereskedelemügyi minisztériumban most már sohasem, amióta Fabinyi a miniszter!) Nem arról van szó. Kérem a kereskedelemügyi miniszter urat, akivel nagyon rokonszenvezek, legyen rajta, hogy ügy ilyen statisztika elkészüljön. (Zaj.) Tudom azt, t. Képviselőház, hogy a mai gazdasági rendszer mellett nem lehet — különösen mezőgazdasági téren — a tervszerű gazdálkodás elől kitérni, de a kezdeményezést és a szabad munkának érvényesülését nem szabad meggátolni. (Helyeslés balról) Nincs termelési és politikai rend, férfias munka és a kezdeményezés bátor lendülete nélkül. Sztálin is éppen ebben a hónapban enyhített valamit azokon a rozsdás, nehéz bilincseken, amelyeket 20 év óta csörget az orosz paraszt. Es mit tett volna Mussolini, hogyha a paragrafusoknak ebbe a mocsarába fulladt volna bele az az iram, amelybe ő belekényszerítette az olasz félszigetet. Nincs semmi averzióm a hivatalnokok iránt és a magyar hivatalnokok tisztességét és buzgalmát mindig hajlandó vagyok elismerni. Ezzel szemben vallom, hogy nem a hivatalokban lobog a magyar életnek a szelleme, hanem igenis^ azokban a falusi házakban, azokban a műhelyekben, irodákban, üzletekben, gyárakban, ahol a szabad ember szabad pályán mozog és halad, előre. Beszéljek még arról, hogy tényleg rákfenéje az egész magyar állami apparátusnak a protekció? Teljesen felesleges. Csak egy példát hozok fel és azt ajánlom az igen t. belügyminiszter úr figyelmébe. A Mabi.-ról a. következőket vagyok bátor megállapítani. A Mabi,nál 3000 kérvény fekszik mindenféle rendű és rangú állásokra. Egyetlen kérvényt el nem intéznek, ellenben megtörténik a következő eset, amelynek igazságáért teljes egyéni súlyommal vállalom a felelősséget. Grentzer Endre nyugalmazott elősosztályú számtanácsost véletlenül kinevezték a Mabi.-hoz napidíjadnak. Ez a Grentzer, akit a tisztiorvosi bizonyítvány és a lipótmezei elmegyógyintézet tanúsága szerint mint munkára alkalmatlan elmebeteget nyugdíjaztak, 3 hónapig volt a Mabi. számvevőségéhez beosztva. Beprotezsálták oda úgy, hogy egyenesen a Lipótmezőről foglalta el a hivatalát. (Felkiáltások a szélsőbaloldalon: Ki protezsálta?) Ezt a szerencsétlen embert az osztályvezető minden tiltakozása dacára sem küldték el, mindaddig, míg a minisztérium közbe nem lépett s amint kitették innen, rögtön visszavitték a Lipótmezőre, mint közveszélyes bolondot. Ennél bizarrabb és rikítóbb példát nem mondhatok el a protekcióról. Háromezer fiatal, erre alkalülése 193 h május 3-án, csütörtökön. 117 mas ember akart napidíjas lenni a Mabi.-nál, akiknek még a folyamodványát sem nézték át, de egy közveszélyes nyugalmazott számtanácsost elhoznak a Lipótmezőről a Mabi.-hoz, kinevezik s az illető mint közveszélyes őrült ül ott a hivatalban, míg különböző megnyilatkozásai folytán ki nem derül róla, hogy tényleg közveszélyes őrült. T. Képviselőház! A harmadik reform, amelyet nélkülözhetetlenül szükségesnek tartok, az adóreform. Vájjon tudja-e az igen t. pénzügyminiszter úr, — ezt az adóreformmal kapcsolatban mondom — hogy Budapest adóvégrehajtási költségei a publikumnak a legtöbb hónapban 330.000—350.000 pengőjébe kerülnek? Kérdem, egészséges-e az az adórendszer, amelynek az egész országban a végrehajtási költségei 5 millió pengőt emésztenek fel? Ennyire becsülöm az összeget, amelybe az adóvégrehajtások a publikumnak kerülnek. T. Ház! Kérdem, helyes-e az az adókivetési rendszer, amely megett hat számjegyű összeg gyűl össze, s ez a kivetett, de be nem folyó adók és pótlékok összege. Hát csak az adófizetőkben van a hiba? Mindig azt halljuk, hogy Budapesten egyedül 20.000 azoknak az u. n. holt számláknak a száma, amelyek behajxasat már meg sem kísérlik, de tovább vezetik a könyvekben. Fenyő Miksa képviselőtársam múlt évi költségvetési beszédében már megemlítette, — ő jobban kiismeri magát a nagyobb vagyonok között — hogy teljes lehetetlenség az, hogy csak annyi 10.000 pengős jövedelem legyen Magyarországon, amely az adókivetésekben szerepel. Itt a keresetek és az adók között áthidalhatatlan ür tátong. (Ügy van! Ügy van!) Kérdem az igen t. pénzügyminiszter urat, mikor csukja be már annak a szürke malomnak kapuit, amelynek kövei között annyi érdemes exisztencia őrlődött már fel Budapesten is, a vidéken is. (Helyeslés balról és a középen.) T. Ház! Röviden akarok szólni még egy problémáról, amely azt hiszem, az egész Házat érdekli. (Halljuk! Halljuk!) A kormány figyelmét nyomatékosan fel kell hívnom arra, hogy az elnyomott népi tehetségek érvényesülését végre istápolja, támogassa, tegye lehetővé. A magyar képzőművészetnek, amely a magyar nemzeti vagyon jelentős részét reprezentálja, hibája, hogy nem a népi erőkből táplálkozik, hanem német és francia példák irányítják és még így is nemzetközileg az első sorban áll Európában. Pedig nem lehet azt mondani, hogy a magyar népnek nincs a művészet terén is hallatlan tehetsége. Ehhez csak fel kell keresni azokat az elnyomott, szörnyű ínségben élő parasztfestőket, parasztszobrászokat, akik még ma is vidéken dolgoznak. Az ember megrendülve látja, hogy milyen istenadta zsenik élnek a legnyomorúságosabb viszonyok között. Engedjék meg nekem, hogy néhányat itt a Házban felsoroljak. Itt volt Nagy Balogh János, aki ma már európai márka, kispesti mázolósegéd volt. 1923-ig a kutya sem tudta a nevét, akkor rendeztek egy emlékkiállítást, — a Faluszövetség rendezte, ha jól emlékszem — amelyen nemcsak az ország fedezte fel, hanem reprodukciók révén eljutott az egész világba, és a nagy francia Rousseauhoz, a népből sarjadt lángészhez hasonlították. De itt van Benedek Péter, szintén egyszerű falusi parasztember, napszámosember, egyike a legérdekesebb és legmagyarabb piktoroknak, ma is ott él Kalocsa mellett Úszódon, nyomorban, teljesen elesve.
