Képviselőházi napló, 1931. XXII. kötet • 1934. május 01. - 1934. május 16.

Ülésnapok - 1931-270

'Az országgyűlés képviselőházának 270. ü A hadirokkantakra is felhívom az igen t. kormány figyelmét és nagyon kérem, hogy a jogosítványok kiadásánál és egyebütt is ve­gyék figyelembe őket és igyekezzenek biztosí­tani rokkantilletményeiknek igazságos és mél­tányos kiutalását. Ugyanígy a vitézségi érme­seket is figyelembe kell venni az alkalmazások­nál és általában véve mindenütt. Nagyon he­lyes, hogy ezeknek az adófizetésnél már ked­vezmény adatott, de különösen a frontharcos­törvényt kell meghozni és a frontharcosok sé­relmeit orvosolni kell, mert nem lehet valaki, aki a hazát védte, hátrányosabb helyzetben, mint azok^ akik itthon voltak. A védkotelezettségnél az egyenjogú védeke­zést kell követelni, mert minden államnak joga van az önvédelemre, különösen pedig nekünk, akik körül állig felfegyverzett szomszédok fe­nyegetőznek állandóan. A revízió kérdésében hála Istennek, nincs különbség magyar és magyar között, mert ab­ban, amit gróf Bethlen István, mint kormány­párti és dr. Eckhardt Tibor, mint ellenzéki képviselő együtt hirdethettek Angliában, — a magyar igazságot — s mint az előkészítő nagy munkákat szintén mint kormánypárti férfiú, Nagy Emil t. képviselőtársam (Éljen­zés!) úttörő munkaként végzett, azt hiszem, egyesül minden magyar ember érzése. (Ügy van! Ügy van!) Az igazság, a békerevízió ellen­ségei pedig jegyezzék meg, hogy bárhogy fegy­verkeznek, bárhogyan acsarkodnak, az igaz­ság útjában meg nem állítható. (Ügy van! Ügy van!) Példa erre Lengyelország, amelyet olyan három hatalom, mint a nagy orosz és német birodalom és Ausztria osztottak fel; de elérke­zett az igazság napja. Amit tőlünk, az ezeréves Magyarországtól, a (kereszténységért és a nyu­gati kultúráért oly sokat vérző és harcoló nem­zettől sem vehetnek el azok, akik nem bátorsá­gukkal, hanem árulásukkal ragadták el zsák­mányukat. Az egész világ vajúdik és nagy ese­mények jöhetnek. Mi magyarok csak úgy vár­hatunk reménységgel és biztonságunk tudatá­ban, ha nem keressük azt, ami bennünket szét­választ, hanem azt, ami bennünket összehoz. (Ügy van! Ügy van!) Ezért fogjunk össze párt­különbség nélkül, mindenki mondja meg azt, ami szívén fekszik, gyakorolja a kritikát, csak legyen az igazságos, méltányos s nem a forra­dalomnak gyújtó hangja, hanem a magyar sze­retetnek, a magyar aggódásnak a lelkiereje le­gyen benne. Ilyen összefogással fogjunk hozzá egy újaibb ezredévre Magyarország megalapo­zásához. (Éljenzés.) Miután tudom, hogy kor­mányunk is ezen az úton halad, ezért teljes bi­zalommal iránta, a költségvetést elfogadom. (Helyeslés, éljenzés és taps a jobboldalon. — Szónokot számosan üdvözlik!) Elnök: Szólásra következik? Petrovics György jegyző: Farkas Tibor! Farkas Tibor: T. Ház! A pénzügyminisz­ter úr beszéde elején srapnelekről és gránátok­ról emlékezett meg háborús reminiszcenciák alapján. Engedtessék meg nekem, hogy én is háborús jelenséggel kezdjem beszédemet, olyan jelenséggel, amelyet mindnyájan tapasztaltunk akkor, amelyben nagyon sokszor csalódást lát­tunk és amelyben végeredményben nagyon sok örömünk nem volt: ezek a háború Höfer-jelen­tései. Annakidején ezek a jelentések nagyon sokszor nem fedték a valóságot. Azok a jelen­tések, amelyeket ma a kormányzat kiad, na­gyon sokszor éppilyen kevéssé fedik az igaz­ságot, í KÉPVISELŐHÁZI NAPLÓ XXII. lése 1934. évi május hó 2-án, szerdán. 9 5 De ennek kapcsán meg kell még emlékez­nem egy speciális jelentésről, amelyet egyszer már szóvá tettem itt a Házban, amelyet azoií­ban szerintem szóvá kell tenni mindaddig, amíg az elintézve nincsen. Ez az a bizonyos jelentése a hivatalos lapnak, hogy a kémkedés kapcsán először is milyen akció történt, hogy az összes résztvevők elfogattattak; azonkívül annak a szerencsétlen megállapításnak kritikája, hogy a társadalom minden rétege résztvett ebben a kémkedési afférben. Meg kell tudnia először is a törvényhozásnak azt, hogy ki fogalmazta ezt a szerencsétlen jelentést, ki felelős érte, meny­nyiben felelős érte nemcsak formailag az ille­tékes miniszter és a közvéleménynek és a nyil­vánosságnak a jövőre nézve több garanciát kell kapnia arra vonatkozólag, hogy azok a hi­vatalos állami funkcionáriusok, akik ezeket az ügyeket intézik, — legyenek azok katonák, vagy civilek — több gondossággal és szakérte­lemmel lássák el azt az ügykört, amely nekik jutott. A pénzügyminiszter úr költségvetése, sze­rény véleményem szerint, abban a hibában le­ledzik, hogy nem reális. Talán sokan csodál­kozni fognak rajta, hogy hogyan merem azt ál­lítani a pénzügyminiszter úr költségvetéséről, hogy nem reális, amikor az egész vonalon di­csőitették a pénzügyminiszter urat azért, mert lefaragott és mert őszintén bemondta a defici­tet. Amikor a pénzügyminiszter úr költségve­tési beszédében megmondta, r hogy az autonó­miák költségvetése tulajdonképpen mekkora, ak­kor, azt hiszem, helyes úton járt a tekintetben, hogy ezt szembeállította a nemzeti jövedelem­mel, de kihagyott egy nagyon lényeges tételt. Ez a lényeges tétel az, hogy az autonómiák ke­retében abszolúte nem emlékezett meg az auto­nómiák terhének egy részéről, vagyis — nem­a vármegyei autonómiákról beszélek itt — az egyházi terhekről. Végeredményben teljesen mindegy ugyanis, hogy valakinek a zsebéből milyen címen vesszük ki azt a közterhet és adót. Legyen az állami vagy vármegyei hozzá­járulás, legyen községi pótadó, vagy pedig le­gyen egyházi adó, azt hiszem, végeredményben mind közteher jellegű. Közteher jellegű az egy­házi terheknek az a része, amely egy olyan fel­adatot alimentái, amely végeredményben éppen nem egyházi feladat, — értem itt az elemi ok­tatásügyet — hanem amelyet elsősorban állami feladatnak kell tekinteni: hiszen végeredmény­ben az állam érdeke és mindnyájunk érdeke az, hogy az állampolgárok összessége a kultúra minimumában részesüljön. Ha pedig elismerjük azt, hogy ez állami feladat és közérdek, akkor ebből logikusan csak az következhetik, hogy ennek a feladatnak elvégzését is egyforma mér­tékkel közadókból kell fedezni. Ezzel nem indítványozom, hogy az összes iskolákat államosítsuk, — ez más kérdés — de az iskolák fenntartását, amely elsőisorban ál­lami feladat, szerény véleményem szerint, más­képpen kell megoldani, mint ahogy megoldják. Teljesen abszurdum ugyanis az, hogy legyenek olyan községek, ahol olyan esetekben is, ami­kor az illető községek nem építkeztek, csak a normál iskolafenntartási teher az adóalapnak néhány száz százaléka, legyen ugyanakkor, ami­kor más, vagyonosabb helyeken, ahol állami is­kolák vannak, az -összteher 5% körül mozog. Azt hiszem, ez olyan kérdés, amelyet ténvleg megoldhatnánk összefogással és úgy gondolom, e tekintetben az ellenzék részéről sem találna a kormány ellentállásra. 14

Next

/
Oldalképek
Tartalom