Képviselőházi napló, 1931. XXI. kötet • 1934. március 21. - 1934. április 27.

Ülésnapok - 1931-268

508 Az országgyűlés képviselőházának 268. ülése 193U április 27-én, pénteken. könyvet, folyóiratot vásárolni, képtelen színházba menni, kénytelen mindentől megfosztani magát csak azért, hogy meg tudja fizetni a rettenetes adót, hogy meg tudja fizetni mindazokat a terheket, amelyeket apránként ráróttak és amellett még meg is éljen. Nem véletlen — és nemcsak onnan magyarázható, hogy az emberek felfogása ma megváltozott — hogy annyian mennek ki vasárnaponként a mezőre és a rétre. Megjegyzem, nagyon okosan és nagyon bölcsen teszik. Ennek gazdasági háttere is van.^ Nem telik színházra, nem telik mozira, kultúrára, könyvekre. Menjenek végig a város utcáin, nézzék meg az antikváriusok kirakatait, nincs Európában még egy város, ahol — ezt kell mondanom — ilyen szemét áron lehet könyveket kapni, mint Budapesten és nincs kereslet, mert a városi lakosság kultúrigénye ma-holnap annyira össze fog zsugorodni és annyira balkanizálódni fog, hogy egyszer majd nagyon fogjuk ezt a dolgot restéin!. Első teendője volna tehát a pénzügyminiszter úrnak odahatni, hogy a kultúrát hordozó rétegeket valamennyire megmentse a súlyos adózástól, mert ezek a rétegek a mai adózás mellett összeroppannak. Ha az idő megengedné, bemutatnék pár munkás- és tisztviselő-háztartást pontos statisztikai adatok alapján. Egyébként majd a pénzügyi tárcánál fogom őket bemutatni, amikor is ki fog belőlük tűnni, hogy például egy 240 pengő fizetést húzó magánalkalmazott viszonylag sokkal több adót fizet, mint egy ezerholdas nagybirtokos. Ha megnézzük, hogy például egy, hetenként 32 pengőt kereső munkást mennyi adó terhel, akkor a részletes és pontos kimutatás alapján rájövünk arra, hogy egy százholdas gazda viszonylagosan véve nem fizet annyi adót, mint ez. Mert nemcsak az állami adót kell venni. Az állam felemelte az adókat, a közületek szépen utána sétáltak, azután jöttek az egyházak a maguk adóival, szintén utána sétáltak az államnak és ma az a helyzet, hogy sem az állam, sem a közületek, sem pedig az egyházak nem akarnak lejebb menni az adóval, közben azonban — amint azt még rövidesen bizonyítani fogom — a munkabérek hihetetlen mértékben lecsökkentek. Nem áll tehát az, amit a pénzügyminiszter úr mond, hogy az idő most nem alkalmas egy adóreformra. Éppen most kellene az adót megreformálni és kikutatni azokat a vállakat, amelyekre még rá lehetne hárítani az adót. Csak egyetlenegy példára legyen szabad rámutatnom. Azt már mondottam, hogy a mi történelmi osztályunk, amikor a hazáról van szó, nagyszerűen tud szólamokat mondani. (Büchler József: Szavalni, azt tudnak a gróf urak!) Gyönyörűen tudnak beszélni, de amikor a haza fenntartásáról van szó, akkor a terheket a legszívesebben áthárítják másokra. A nagybirtokos osztály tehát, — különösen ami a feudális nagybirtokosságot és a nagypapságot, a, grófokat és az ezerholdasokat illeti — amikor adóról van szó, nem nagyon buzgólkodik, nem nagyon lobog a hazafiúi lelkesedés a keblükben. (Peyer Károly: Hatvan havi részletfizetést kérnek!) A múltkor bemutattam, hogy t. mágnásaink, gazdag főpapjaink mennyire nem szeretnek adót fizetni. De ezt a példát követik a privilegizált vállalatok is, nem a középvállalatok, hanem azok a vállalatok, amelyek a mai konjunktúrát, a, mai vámvédelmet nagyszerűen tudják értékelni. Itt van az óbudai Guttmann és Fekete cég, amely munkásait egy napon kizárta azért, mert szerinte valami igazságtalan adót akartak a nyakába sózni. Ha megnézzük, hogy ez a Guttmann és Fekete cég mennyi adót fizet, elképedünk. 1928-ban kiszabtak rá 4745*32 pengőt, ebből azonban 4106'76 P kedvezményt kapott, összesen tehát 414*10 P adót fizetett ez a gyár. 1930-ban, valamivel többet, 782*45 pengőt, 1931ben 816*34 pengőt fizetett a vállalat, 1932-ben 4615 pengő adót róttak ki a vállalatra, de ebből 3781*50 pengőt töröltek, úgyhogy a cég 833*61 pengő adót fizetett. (Peyer Károly: Francia grófok itt mint részvénytársasági igazgatók, tíz évig nem fizettek adót.) Ez egy hatalmas mammut-vállalat. Egy másik példa. A vörösvári bánya, azonkívül egész sereg más vállalat vezérigazgatójának,, Engel Armin úrnak adóját is megnéztük és kiderült, hogy ő a jövedelméből százalékos arányban ugyanannyi adót fizet, mint az a szegény nyomorult bányász, az a^ r szegény nyomorult vájár, aki napi 4—5 pengőért megy a föld alá, hogy ott 12 órán át bányássza ki Engel Árminnak és társainak a hasznot. Százalékban véve tehát Engel Ármin ugyanannyi adót fizet, mint amennyit a bányász. A társadalmi egyenlőség, a társadalmi igazság nem azt mondja, hogy a bányász is ugyanolyan százalékban adózzon keresete után, mint Emgel Ármin úr. Ezekkel a kiragadott példákkal csak azt akarom illusztrálni, hogy igenis, elérkezett az ideje az adóreformnak, elérkezett az ideje annak, hogy az adókat azokra a társadalmi rétegekre hárítsák át, amelyek ebből a hazából minden szépet, minden jót, ' mindent, ami kedves és gyönyörű, megkapnak, ellenben a terheket nagyon szeretik azokra áthárítani, akik az élet árnyékos utain járnak, akik á hazából csak egyet tudtak megtartani: azt a darab fííM-t. amelyen egyszer el fogják ásni őket. (Büchler József: Engel úrnak is joga van a híd alatt aludni!) A pénzügyminiszter úr nem csekély büszkeséggel hangoztatta, hogy sikerült ia pénz értékállandó'ságát biztosítani. Ez a törekvés magában véve helyes, de ennek nagy ára van. Ezt a nagy árat nemcsak a gazdatársadalom viseld, amint a kisgazdapárti és az egységespárti agrárképviselők hangoztatják, hanem a pénz vásárlóértéke állandóságának árát maga a a munkásosztály is viselni kénytelen. Hiszen Ádám László most megjelent »Konjunktúra-barométer«^ ében kimutatja, hogy a bankzárlat óta az ipari tömeg vásárlóereje erősen hanyatlott. A munkabér és a jövedelem 1933-ban 50 százalékkal volt kisebb, mint a bankzárlat idején. A bankzárlat idején a kiáramló rövidlejáratú kölcsönöket úgy ellensúlyozta a Nemzeti Bank, hogy megszigorította a bankjegy-kiadási. A bankzárlat idején körülbelül 524—526 millió pengő értékű bankjegyet tartott a Nemzeti Bank forgalomban, ma körülbelül 302—304 millió körül van a forgalomban levő bankjegyek értéke. Megzsugorították a bankjegyforgalmat s ezzel biztosították — szerintem helyesen — a pénz értékállandóságát, a legnagyobb áldozatot azonban nem a mezőgazdaság hozta ezért, hanem a munkásosztály, mint ahogyan a pénzérték minden változásnál a városi lakosság és munkásság kénytelen a legnagyobb áldozatot hozná. Az infláció következtében a városi lakosságot és a munkásságot érték a veszteségek azért, mert a hadikölcsönkötvények teljesen elértéktelenedtek, a takarékbetétek s az esetleges