Képviselőházi napló, 1931. XX. kötet • 1934. február 21. - 1933. március 20.
Ülésnapok - 1931-250
Az országgyűlés képviselőházának 250. 1913-től 1932-ig az államnál a fővárosi lakosságra vonatkozt a tva 68 pengőről 148 pengőre emelkedett, tehát 118% emelkedést mutat, addig a fővárosnál 30 pengőről 60 pengőre, télhát 100%-kai emelkedett, úgyhogy a főváros majdnem ugyanolyan mértékben emelte az adókat, mint az állam. A megítélés szempontjából azonban — szerény véleményem szerint — még súlyosabban esik ez latba a fővárosnál, dacára a 18% eltérésnek, mint az államnál, annál az egyszerű oknál fogva, mert egyrészt a fővárosra a háború elvesztésének az a rettenetes pénzügyig hatása, amely a trianoni nyugdíjak kényszerű átvállalásában áll, nem nehezedett, másrészt pedig a főváros a teljes korona értékben felvett adósságát, amely 522 millió koronát tesz ki és amely aranyban is körülbelül 400 millió aranykoronának felelhetett meg, teljesen semmivel egyenlítette ki, nem törődve semmit sem azzal, hogy a főváros lakosságának igen nagy része birtokolta ezeket a kötvényeket. (Rassay Károly: Az állam is így tett!) Az állam nem tett így, mert az Allamvasútnak koronában felvett kötvényeit a caisse commune alapjában valorizálnia kellett, tehát a főváros úgy a nyugdíjak átvállalása, mint az adósságok: tekintetében «okkal kedvezőbb helyzetbe került, mint az állam. E mellett a fővárosnak egy véletlen szerencse is a segítségére jött háztartásának fellendítése érdekében, az tudniillik, hogy ugyanakkor, amikor az inflációba éppen 'belegázoltunk, akkor következett be a fővárosi közúti vasút megváltása. A korona az infláció folytán megsemmisült és a főváros teljes mértékben és teljes kíméletlenséggel élt is ezzel úgy a Közúti kötvény tulajdonosakkal, mint a részvényesekkel szemben, úgy hogy az egész Közúti Vasút gyakorlatilag egy fillér áldozat és ár nélkül jutott a főváros birtokába. Végül rá akarok mutatni arra, hogy amikor a főváros az ostendei adósságot átvállalta, akkor éppen a megfordított ja. történt annak, mint amit most a Háznak erről az oldaláról az állammal szemben felpanaszolnak, hogy tudniillik az állam a fővárosnak ilyen meg olyan fizetési kötelezettségeit nem vállalta és nem teljesített. Akkor ugyanis, amikor az ostendei kötvények után formailag 27'5 millió aranykorona teher hárult az államra a clearing szerződésekből kifolyólag, olyan fizetési kötelezettség, amelyet a fennálló jogrend értelmében az állam mint clearing-hely teljes egészében átutalhatott volna a főváros terhére. Akkor a főváros eljárt az államnál és létrejött egy egyébként törvényesen is becikkelyezett megállapodás, amelyben az állam a 13'8 millió aranykoronányi terhet a fővárostól átvállalta és csak 'a megmaradó 13*8 milliónyi terhet kellett azután a fővárosnak 30 évi részletben törlesztenie. En ezekkel az adatokkal csak arra akartam rámutatni, hogy a főváros háztartása nem abban az értelemben volt rossz, mintha a háztartás egyensúlyára nem lettek volna kellő figyelemmel, hanem igenis abban az értelemben, hogy a lakosság adózóképességére nem voltak tekintettel, annak ellenére, hogy ilyen előnyös helyzetben voltak ebben a vonatkozásban az állammal szemben. Joggal lehet tehát ia főváros pénzügyi háztartásával szemben szemrehányást tenni és kifogást emelni. Az a nagy eladósodás, amire ma Friedrich István t. képviselőtársam az állammal szemben rámutatott, valóban fennforog, valóban úgy van, ahogyan ő is előadta és ahogyan mindannyian tudjuk, akik abban az Időben a 33-as bizottülése 193 k már dus 8-án, csütörtökön. 349 ságban ültünk, amikor lehetetlen módon, szinte egyik napról a másikra, felduzzadva derültek ki a felmerült rettenetes adósságok, amelyek csak nagynehezen voltak elszámolhatók. Mindezeket figyelembe véve, a Közgazdasági Szemlében most megjelent tanulmány szerint azok az adósságok, amelyek a szanálás óta, tehát a szanálási kölcsönt nem számítva, a magyar állam terhére estek, 690 millió pengőt tesznek ki; ezzel szemben azonban meg lehet állapítani azt is, hogy a főváros azóta körülbelül 160 millió pengő új adósságot csinált. Ha tehát a főváros és az állam adózóképességét egymással arányba állítjuk, akkor az adósságcsinálásban sem látom azt a nagy különbséget a főváros javára, amelyre azok, akik a főváros autonómiájának olyan nagy dicsérői, hivatkozni szoktak. Ami pedig az állami organizáció túlméretezésére vonatkozó kifogásokat illeti, ebben a vonatkozásban a főváros hivatalos statisztikái szerint meg kell állapítanom azt, hogy a fővárosban 1912-ben 1987 tisztviselő és altiszt volt szolgálatban, 1932-ben pedig 5733, tehát az elszegényedett fővárosban háromszor annyi tisztviselő van, mint az utolsóelőtti békeévben és valóban úgy áll a helyzet, hogy az^ autonómia nem volt és nem képes ezen segíteni. Az elhalt Gallina tanácsnok, akinek ez a kérdés a reszortjába tartozott, az egész kérdést valóban felölelő részletes racionalizálási javaslatot terjesztett elő, amelynek feldolgozása, a gyakorlati életbe való átvitele azonban nem történt meg. Aki a főváros autonómiájában a dolgok mélyére nézett, annak azt kellett tapasztalnia, hogy olyan feladatok elvállalásában, amelyek pénzkiadással, pénz beruházásával, tőkeberuházásokkal, adósságcsinálással, vagy adóból való feleslegek immobilizálásával jártak, r az autonómia mindig rendkívül gyors, rendkívül expeditív, nagyon sima és előzékeny volt. Az • ilyen feladatok megoldása valóban simán ment, mert ha az egyik párt egy iskolát javasolt, akkor a másik párt egyet vagy kettőt hozzá javasolt, végre mindig létrejött a megegyezés, a pénzköltés, a tőkék immobilizációja tekintetében. Azokat a feladatokat azonban, amelyek valóban megoldhatták volna a főváros nagy kérdéseit, jóformán megoldatlanul hagyta az autonómia. Ma szó volt arról, az előttem felszólaló t. i képviselőtársaim egyike, Petraosek képviselő úr említette meg, hogy a főváros körül egy nagy körzet képződött azokból a különálló városokból, amelyek előbb-utóbb a Nagy-Budapest részeit fogják képezni. Miért létesülték ezek? Miért történhetett az, hogy az utóbbi években legalább százezer lakos Budapestről kitelepedett Szentlőrincre, Kispestre, Pestszenterzsébetre és így tovább. Ez nem valami lelki motívumokból fakadó kivándorlás volt, hanem azért történt, mert a főváros autonómiája képtelen volt egy olyan építési szabályrendeletet, egy olyan telekfelosztási szabályrendeletet világrahozni, amely lehetővé tette volna, hogy kis exisztenciák, kispolgári és munkás exisztenciák úgy, mint az külföld nagyvárosaiban történik, 60—70—80 öles előkertes telkeken sorházakat építettek volna meg: a saját otthonukat. Az építési szabályrendelet a fővárosban ma sem ismer még mást, mint vagy (bérházakat, vagy pedig úri, 300 öles kertekben felépített villákat. Minthogy pedig ez a kispolgári tömeg, ezek a munkások ezt az építési rendszert 51*