Képviselőházi napló, 1931. XX. kötet • 1934. február 21. - 1933. március 20.

Ülésnapok - 1931-247

206 Az országgyűlés képviselőházának nünk él vidéken mindegyikünkben, abban is, aki tagadja, mert a főváros, tudjuk, —• ha át gondoljuk, teljesen átértjük — a mi vérünkbő) való vér. Mi még akkor is büszkék vagyunk erre a fővárosra, amikor az nem viszonozza' a mi büszkeségünket, amiről majd később bátor leszek szót emelni. Hogy azonban ez nem sze­mélyes érzés és nem fogadatlan prókátorkodás, hogy a vidék nevében tettem ezt a nyilatkoza­tot, ennek bizonyítékául legyen szabad az én városom példáját felhozni. Kecskemét már évszázadok óta szakadat­lanul a nagybirtokok megszerzésére vetette magát, minden erejét arra áldozta és vagyonát is feláldozta erre a célra; nem azért, hogy nagybirtokos lehessen, hanem, hogy a nagy­birtokokat folytonosan elaprózva, sok önálló ldsexisztenciát teremtsen. (Helyeslés a jobbol­dalon) Mégis, ez a város abban a korszakban, amikor Budapest székesfőváros fejlődése meg­indult és cserébe ajánlották neki a régi Bors­utca sarkán levő nagy telket és vendéglője he­lyett a 8000 katasztrális hold Örkényi uradal­mat, nem fogadta el, hanem ezen a telken egy dísze« bérpalotát épített, kizárólag abból a cél­ból, hogy maga is hozzájáruljon a fővárosnak szebbé tételéhz. Ezt csak annak bizonyítékául hoztam fol, hogy ez a szeretet a főváros iránt kollektív érzés Kecskeméten, s meg vagyok győződve arról, hogy kollektív érzés az ország­ban mindenütt. Nem is lehet máskép, mert hi­szen már Lázár Miklós t. barátom az előbb rá­mutatott arra, hogy a budapestiek tulajdon­képpen vidékiek, (Úgy van! balfelől.) vidékről kerültek ide. De nemcsak ők kerültek ide vidék­ről, hanem Budapest fejlődése is vidékről szár­mazott. A helyzet az, hogy amikor a fővárost elkezdték fejleszteni, a fejlesztés művében a vidékről felkerült államférfiak és a törvény­hozás járt elől. Az hozta azokat a törvényeket, s az adta azt a pénzt, amely erre a fejlesztésre szükséges volt és pedig akkor még túlnyomó nagyrészben a vidék vagyonából és jövedelmei­ből. Ha tovább megyünk, nézzük a más intéz­ményeket: itt van például a Nemzeti Múzeum, amely Budapest megmagyarosításának egyik eszköze volt s egy másik magyarosító tényező, Rákosi Jenő szintén vidékről került ide és ő, mint vidéki ember, dolgozott Budapest ma­gyarrátételén és ezzel a fővárosnak a magyar nemzet lelkéhez való közelebb hozásán. A gaz­dasági intézményeknél sem más a helyzet, mert hiszen első és ma is egyik legnagyobb pénz­intézetünket, a Pesti Hazai Első Takarékpénz­tárát.^ szintén a vidék alapította, Fáy András vezetése alatt. A helyzet tehát az, hogy bármilyen büsz­kék most néha Budapest székesfőváros némely képviselői hogy a főváros milyen magas szellemi színvonalon van, milyen hatalmas gazdasági erőt képvisel és bármennyire állít­sák be ezt a vidékkel szemben néha olyan for­mában, mintha a vidéknek szegyeinie kellene magát, vagy háttérbe kellene szorítania magát (Bródy Ernő: Nem helyes!) amiatt, hogy gyen­gébb és fejletlenebb, mint Budapest székesfő­város, aki komolyan belegondol a dolgokba, annak tudnia kell, hogy ma is a vidék táplálja Budapestet sok vonatkozásban, (Ügy vanh bal­felől.) amit pedig a maga erejéből fejlődik, halad és gazdagszik, ahhoz is a vidék szolgál­tatta az alaptőkét. A vidéknek tehát jussa van ahhoz, hogy Budapest székesfőváros részéről megbecsülést, jószándékot igényeljen a maga számára és kö­telessége, hogy Budapest székesfőváros ügyei 47. ülése 1934 március 2-án, pénteken. iránt szeretettel érdeklődjék. Az a rokonszenv. amely ebből ia helyzetből szükségképpen fo­lyik, a múlt időben, különösen abban a kor­szakban, amelyről a bizottsági tárgyalás alkal­mával Váasonyi János igen t. képviselőtársam emlékezett meg, a főváros és a vidék között mindig meg is volt. Az utóbbi évek során azonban nagyon sok jogos panasza volt a vi­déknek egyfelől az említett bizonyos lenéző gesztus miatt, másfelől amiatt, hogy a vidék­ről felkerülő árusoktól, akár termelőktől, akár kereskedőktől, a főváros rendkívül magas dí­jakat szedett, sőt tapasztaltam, hogy szokszor még olyan vidéki árusok is méltánytalan el­járásnak voltak kitéve, akik már évek óta bu­dapesti lakosok és adófizető polgárok voltak. Ez a lenézés, ez a kedvezőtlen elbánás időszakos dolognak látszik előttem, mert annyira egyek vagyunk, annyira közös a szervezet, annyira függ egyiknek a boldogulása a másik boldogu­lásától, hogy ilyen gondolatokat és ilyen eljá­rást csak ilyen zavaros idők és csak időlegesen termelhetnek ki. Hiszem azonban, hogy ezek az idők megváltoznak, újra helyreáll a szere­tet és a szeretettel való együttműködés a fő­város és a vidék közt. A másik ok, amiért kötelezve érzem ma­gam, hogy felszólaljak ennél a törvényjavas­atnál, e- ay autonómia szeretete. Ne méltóz­tassanak azt gondolm, hogy az autonómia sze­retete nálam vagy másoknál is csak egy meg­szokás, beleneyeltség. Az a meggyőződésem, hogy az autonómia az az életforma, amelyben a magyar ember hasznos, kollektív tevékenysé­get képes kifejteni, az az életforma, amely rá­szoktatja a magyar embert a fegyelemre, de rászoktatja arra is, hogy az őt közvetlenül nem érdeklő közdolgokkal behatóan, odaadás­sal, szeretettel foglalkozzék. Ez nekünk régi nagy kincsünk. Azt hiszem, hogyha az auto­nómikus érzék ki nem fejlődött volna már ré­gesrég a magyar nemzetben, talán még az er­délyi fejedelemség sem tudott volna a török hódoltság idejében létrejönni, mert az autonó­mia termelte ki a magyar nemzetben azokat a nagy értékeket, amelyek nélkül talán ma már nem is volnánk magyarok. Mindenütt látjuk az autonómiának ezt a hatását. Méltóztassanak visszaemlékezni arra, hogy például 1849 után, amikor nem lehetett gyűlést tartani, a várme­gyei törvényhatósági bizottsági tagok állandó érintkezésben voltak egymással, állandóan fű­tötték, szervezték, irányították azt a nemzeti ellenállást, amely végre is meghozta az 1867-i kiegyezést. Tovább is mehetünk azonban, . természete­sen sok közbeeső pontnak elhagyásával. Az a meggyőződésem, és azt hiszem, igen nehéz lenne ezt az álláspontomat megcáfolni, hogyha minálunk az autonómia iránti érzék és szeretet a magyarságban nem lett volna úgy kifejlődve, flihöTvqn. k fe" í lődöt+ akkor a tőlünk erőszako­san elszakított területen élő magyarság, mint elnyomott, kifosztott kisebbség nem találna egy közös célt, egy összefogó gondolatot, és nem tudná, ha fogyva is, a maga nemzeti éle­tét, kisebbségi életét élni, alkalmazkodni az ál­lam törvényeihez, amelynek keretében élni kénytelen, de élni mégis a maga önálló életét, erősíteni, irányítani a maga gazdasági életét és magasra fejleszteni a maga kulturális életét. Európának az a része, ahol mi vagyunk, ahová a jó Isten a mi kenyerünket letette: ^uró^ánfk vihar-sfirka. Az volt a íii3pvándor<­lás előtt és a népvándorlás óta. Ne méltóztas-

Next

/
Oldalképek
Tartalom