Képviselőházi napló, 1931. XX. kötet • 1934. február 21. - 1933. március 20.

Ülésnapok - 1931-247

Az országgyűlés képviselőházának 21*7. ülése 193 A március 2-án, pénteken. 191 kormány kötelezte a fővárost arra, hogy a megbukott, tehát teljesen «értéktelen Egyesült Fővárosi Takarékpénztár üres keretét vásárolja meg igen drága pénzért. A székesfőváros törvényhatósági bizottsága, annak baloldala, de különösen a szociáldemokratapárt opponált a javaslat ellen, mint olyan ellen, amely a székesfőváros közönségét megkárosítja. Mert lehet, sőt nagyon valószínű, hogy ilyen nagyvárosnak, mint amilyen Budapest, kell egy külön házibankjának lennie, de ha magánemberek, magánrészvénytársaságok tudnak létrehozni új alakulatokat, új bankokat, akkor ugyanazt megtehette volna Budapest székesfőváros közönsége is, mint erkölcsi testület, teljesen ingyen tudott volna létrehozni egy új bankalakulatot a maga számára és a maga használatára, semmi szükség nem volt arra, hogy az Egyesült Fővárosi Takarékpénztár igazgatóságában ülő befolyásos kormánypárti képviselő uraknak adasson a kormány nagy nemzeti ajándékot a székesfőváros közömségének zsebéből. (Büchler József: Mit kerestek a közvetítő urak?) Mondom, obstrukció folyt a főváros közgyűlésében, hosszú, hetekig tartó obstrukció. Néhány éjjelen át folytak a tárgyalások, 5—6 órás beszédek hangzottak el a jó ügy érdekében a főváros közönségének javára, és annyit sikerült elérniök az obstruáló pártoknak, törvényhatósági bizottsági tagoknak, hogy az obstrukció hatása alatt lényegesen kedvezőbb javaslatot kapott a főváros és jóval olcsóbban tudta megvenni ezt az egyébként teljesen értéktelen, üres bankkeretet. Hogy ezen a befolyásos kormánypárti urak és a közvetítő urak mennyit kerestek, azt természetesen a törvényhatósági bizottság sohasem tudta kipuhatolni, azt nem adták tudomására, de ez az ügylet megtörtént, ez tagadhatatlan, közismert tény, mindenki tudja. Itt van azután a Ta'llbot-centráílé. Én két cikluson át több, mint hat esztendeig voltam a székesfőváros törvényhatósági bizottságának tagja és éppen annak a bizottságnak is tagja voltam, amely a főváros világítását intézi, az úgynevezett közvilágítási bizottságnak és tudom tapasztalatból, mert láttam, mert bemutatták, hogy a székesfővárosnak van három áramfejlesztő telepe, két régi, és egy új Kelenföldön, amely a legmodernebbül van felszerelve (Ügy van! a szélsőbaloldalon.) és ennek a három elektromos áramfejlesztőnek kapacitása sokkal nagyobb, mint a főváros ipari, világítási és közvilágítási szükséglete együttvéve. Neia volt tehát szükség a Tálbot-oemtráléra, nem volt szükség arra, hogy sok száz kilométerről vezessék fel Budapestre az, áramot, ami mindenesetre költségesebb. Nem mondom, hogy más szempontból nem volt szükség rá, ezt most figyelmen kívül hagyom, hogy a Talbot centrale esetleg a budapest—hegyeshalmi vonal elektrifikálása szempontjából talán szükséges volt, mit tudom én, egy azonban bizonyos, hogy a fővárosnak erre a kisegítő áramfejlesztő telepre semmi, de semmi szüksége nem volt. És mi történt? Az történt, hogy a Talbotcentrálé áramát ráoktrojálták a fővárosra. A főváros bizottsága és közgyűlése hosszú ideig ellenállt ennek, Borvendég akkori tanácsnok, ma alpolgármester keményen állta a sarat és úgy ő, mint Buzáth is kimutatták számszerűleg, hogy nincs szükség erre, hagyják békében a fővárost ezzel az áramkérdéssel, nem kell a fővárosnak az új áram, mert van árama, vannak tartalék gépei, amelyek nincsenek is üzemben és ha a szükséglet fokozódik, bekapcsol több gépet és annyi áramot termel, amenynyire szükség van, hagyják tehát békén. Nem hagyták békén, addig jártak a nyakára és addig presszinálták, amíg bele nemi ment, kénytelen volt belemenni az üzletbe és most a székesfőváros a maga három áramfejlesztő villanytelepe mellett a Talbot-centrálétól is átvesz bizonyos mennyiségű áramot. Ha tehát az Egyesült Fővárosi Takarékpénztár üres, értéktelen keretének drága megvásárlási ára, a Talbot-centrálé átvételének, továbbá azoknak a különböző palotavásárlásoknak a költségei, amelyekről már annyi szó esett és amelyeket nem akarok megismétflni, a székesfőváros közönségének a zsebébe, illetve a főváros pénztárában maradtak volna, egészen bizonyos, hogy maga a deficit jelentékenyen kisebb lett volna és a belügyminiszter úrnak nem lett volnia alkalma konstatálni azt, hogy a székesfőváros háztartása helyrehozhatatlan hiányban szenved. Ezzel csak azt akarom bizonyítani, hogy a főváros háztartási deficitjéért elsősorban a kormány felelős, amely ilyen ügyletekbe vitte és kényszerítette bele a székesfőváros közönségét. T. Képviselőház! Bródy Ernő képviselőtársunk tegnap beszéde során drámai lendülettel azt mondta, hogy Budapestet szeretni kell. Igen, ezt valljuk valamennyien, akik a fővárosban élünk és akiknek a fővároshoz valami közünk van. Igen, a fővárost szeretni kell, de ez maga nem elég. Ha a fővárost szeretni akarjuk, önzetlenül és igazán, — amilyen önzetlenül és igazán pedig nem sokan szeretik azok közül, akik a főváros protektorainak mondják ki ma-' gukat — akkor ismerni is kell a fővárost. Merem állítani, hogy akik ma bábáskodnak a főváros körül, 'akik ma újra városmentő expedícióra indulnak el ezzel a törvényjavaslattal, nem ismerik és nem is szeretik a fővárost. A belügyminiszter úr például nem fővárosi ember. Belügyminisztersége előtt a vidéken élt, először mint magánpozícióban lévő magános, előkelő úr, későbben a közigazgatásban foglalt helyet, de szintén vidéken. Budapest székesfőváros ügyeivel és kérdéseivel csak azóta foglalkozik, mióta belügyminiszter. (Farkas István: Most kezd beletanulni!) A mostani főpolgármester úr szintén előkelő vidékig úr, aki néha talán fenn járt a fővárosban, talán lakása is volt itt, nem tudom, de nem foglalkozott a főváros ügyeivel. Nem látta belülről, hogy mi ez a főváros, mi ennek a küszködő, szenvedő népe, mi ennek a népnek a szükséglete, a törekvése, a kívánsága, a vágya, ezt nem tudta. Egyenesen a vidékről jött bele a trónusba, egyenesen beleesett a főpolgármesteri székbe, a nélkül, hogy ismerné a székesfővárost, (Egy hang a szélsőbaloldalon: Azt sem tudja, hogy került oda!) a főváros problémáit, bajait. Az előadó úr nem vidéki, de ő maga ismerte el előadmányában, hogy eddig nem foglalkozotí fővárosi ügyekkel. (Niamesny Mihály előadó: Azt mondtam, hogy hivatásszerűen nem foglalkoztam. Nem voltam sem tisztviselő, sem bizottsági tag! Csak annyiban nem!) De viszont, ha valaki távol áll a fővárostól, s ha — mondjuk így — hivatásszerűen nem foglalkozott a fővárossal, akkor nines predesztinálva arra, hogy a főváros körül sürgölődő mentőorvosok egyike legyen. Előkelő idegen urak rohamával áll ^szemben ebben az esetben a főváros népe, (Büchler