Képviselőházi napló, 1931. XX. kötet • 1934. február 21. - 1933. március 20.

Ülésnapok - 1931-245

154 Az országgyűlés képviselőházának 245. ülése 1934 február 28-án, szerdán. oldhatónak ilyen és számos más esetben. Ezt az egy esetet azonban mindenesetre külön és újra meg' fogom vizsgálni, annál is inkább, .mert ezzel egyidejűleg a vármegye főispánja is már hosszú előterjesztést tett nekem ebben a kérdésben, .amelyben felhívja erre a figyelmemet és különösen hangsúlyozza ezeknek az embereknek nehéz helyzetét. Kérem, méltóztassék válaszomat tudomásul venni. (Helyeslés.) .Elnök: Az interpelláló képviselő urat megilleti a viszontválasz joga, Hegymegi Kiss Pál: T. Képviselőház! Minthogy a miniszter úr arranézve is méltóztatott nyilatkozni, hogy ezt az ügyet mégegyszer behatóbb megvizsgálás tárgyiává méltóztatik tétetni, a Kúria ítélete is bizonyácra beszereztetik és az igazságügyminiszter úr véleményét is meg fogja hallgatni a földmívelésügyi minisztérium — azért mondom ezt így el, hogy rámutassak arra, hogyan megy ez az ügy a bürokrácia retortáin keresztül — a miniszter úr válaszát tudomásul veszem. Elnök: Következik a határozathozatal. Kérdem a t. Házat, méltóztatnak-e a íöldmívelésügyi miniszter úr válaszát tudomásul venni, igen vagy nem! (Igen!) A Ház a választ tudomásul veszi. Következik Malasits Géza képviselő úr interpellációja a belügyminiszter úrhoz. Kérem a jegyző urat, szíveskedjék az interpellációt felolvasni. Héjj Imre jegyző: (olvassa): »Interpelláció a belügyminiszter úrhoz a kis hadik öles ön jegyzőkkel szembeni méltánytalan és igazságtalan elbánás megszüntetése tárgyában. Van-e tudomása a belügyminiszter úrnak ^ arról, hogy az ötezer koronánál kevesebb öszszegű hadikölcsöncímletek ősjegyzői közül igen sokan teljesen elszegényedtek, nyomorba jutottak és még a mindennapi kenyerük sincs biztosítva, a kiosztásra kerülő segélyek összege pedig az annakidején hozott áldozathoz arányítva még könyÖradománynak sem felel meg és a segélyezés terén a mai állapot fenntartása nem méltó a magyar államhoz? < Kérdem a miniszter urat, hajlandóé- a belügyi tárca 1934/5. évi költségvetésébe a segélyezésre az eddiginél lényegesen nagyobb összeget felvenni? Végül hajlandó-e a miniszter úr az eddig túlszigorúan alkalmazott segélyezési módon megfelelő szabályozással enyhíteni?« Elnök: Az interpelláló képviselő urat illeti a szó. Malasits Géza: T. Képviselőház! Az idén nyáron lesz húsz esztendeje annak, hogy a magyar nép belekényszerült egy háborúba, amely háborúban rettenetes véráldozatot és anyagi áldozatot hozott. Ennek a világháborúig kiszélesedett nagy harcnak, ember- és értékpusztításnak sok szerencsétlen áldozata közül ma interpellációmban azokkal kívánok í'ogicJkőzni, akik gyakran mindenüket^ sokszor egy egész élet munkájának eredményét áldozták fel azért, hogy a háborút tovább lehessen folytatni. A hadikárosultakról van szó, akiknek ügye már jónéhányszor foglalkoztatta a t. Házat. Evekig tartó hosszú harcok után végre az 1928: XXXIII. te. és ennek alapján a 14. § végrehajtási utasítása folytán lehetővé vált a hadikárosultak támogatása. Az 1928/29. költségvetési évben ezen a címen hat millió pengőt vett fel az akkori népjóléti minisztérium és evvel a hat millió pengővel indult meg a hadikárosulták támogatása. Akkor ebben a rendeletben kimondták, hogy azok, akik 5000 koronánál kisebb összeget jegyeztek, semmiféle támogatásra sem tarthatnak igényt. Az indokolás az volt, hogy ötezer koronás címletnél oly csekély összeg volna az a támogatás, amelyet illető kaphat, hogy az az illetőnél számba sem jöhet. Időközben azonban a gazdasági viszonyok hihetetlen mértékben megromlottak, a munkásoknak és a középosztálybeli exisztenciáknak tízezrei tönkrementek, úgyhogy újabb és újabb ostromnak volt kitéve a minisztérium ezeknek részéről és a kérvényezőknek eredetileg körülbelül 25.000-re kontemplált száma felszaporodott százezerre. A gazdasági leromlás következtében azonban a minisztériumnak már nem állt akkora összeg a rendelkezésére, amennyi ezeket kielégítette volna, mert hiszen az 1928/29. költségvetési évben felvett 6 millió pengővel szemben például a jelenlegi költségvetési évben a belügyminiszter úrnak, ha nem tévedek, összevissza 3,200.000 pengő áll rendelkezésére. At kellett törni a szabályt és az 5000 koronánál kisebb értékű címletekkel bíró hadikölcsönkárosultaknak is valamelyes segélyt kellett'biztosítani. Ezt a segélyt azonban olyan szigorú szabályokhoz kötötték és csak olyan írendkívüli esetekben kaphat az illető segélyt, hogy mondhatom, valóságos kálváriát kell annak az illetőnek járnia, amíg egyáltalában valamit kaphat. Az ezer koronán aluli jegyzésnél pedig egyáltalán nem áll módjában az illető osztálynak a kérvényező számára segélyt biztosítani. Az állapotok Magyarországon hihetetlen mértékben megromlottak a legutóbbi 10 esztendőben, az elszegényedés, az elkoldusodás olyan (meredek lejtőjére csúszott a magyar társadalom, hogy nem csoda, hogy azok, akik valami értéket vélnek feltalálni abban a kis hadikölesönben, amelyet annak idején befizettek, ma megostromolják a minisztériumot és követelnek, kérnek. Abban az osztályban, ahol a hadikölcsönkárosíultakat támogatják, olyan jelenetek játszódnak le, amelyek egyáltalán nem méltók a (magyar államhoz. Azokat a szerencsétlen tisztviselőket, akik arra vannak kárhoztatva, hogy ezeknek a szegény embereknek dolgait intézzék, valóságos mártíroknak kell mondanom, mert szegények, olyan inzultusoknak vannak kitéve, ami egyenesen példátlan. Lehetetlen ennek az ostromnak ellenállni. Belátom, 'hogy ma a kormányzat nincs abban a hellyzetben, hogy nagyobb összeget vehessen fel ezeknek támogatására. De bármilyen nyomorúságosak, bármilyen szegényesek legyenek is viszonyaink, kétségtelen, hogy ezeknek az embereknek támogatására kell sietni. 5—6 év előtt 10—20—30—50 pengő nem nagy összeg volt. Ma azonban ebben a pénztelen világban, ha az a 2000—3000 koronát jegyzett hadikárosult 20—30 pengőt kap, máris valamelyes segítség számára, legalább átmenetileg tud magán valamiképpen segíteni. Az idő előrehaladott voltára való tekintettel nem akarom a kérdést tovább feszegetni, csak egy-két szempontot kívánok figyelembe ajánlani. Amikor bőségesen volt ennek az országnak pénze, akkor a hadikárosultatkkal a legkevésbé sem törődtek, holott már az állam tekintélye szempontjából is nagyobb mértékben kellett volna velük törődni. Mert hiszen mindannyian tudjuk, akik végigéltük ezeket a borzalmas időket, hogy amikor a felszólítások a hadikölcsön jegyzésére a nyilvánosság előtt megjelentek, az akkori Magyarország legnagyobb államférfiai becsületüket kötötték