Képviselőházi napló, 1931. XIX. kötet • 1933. december 11. - 1934. február 20.

Ülésnapok - 1931-226

Az országgyűlés képviselőházának 226. Béla: Reméljük, hogy lesz eredménye! Mert egyelőre piros cédulákat osztogatnaJk Pesten! — Felkiáltások jobbfelőt? Milyen cédulákat? — Fábián Béla: Transzferáló cédulákat!) Elnök: Csendet kérek! Szólásra következik? Patacsi Dénes jegyző: Vitéz Bajcsy-Zsilinszky Endre! Vitéz Bajcsy-Zsilinszky Endre: T. Ház! A csehszlovák ailam külügyminisztere a napokban Érsekujvárott beszedet mondott, amelyre nem tudom, szükségééinek tartja-e a t. kormány válaszolni, tartja-e ezt. a beszédet anynyira fontosnak, hogy a magyar kormány is állást foglaljon vele szemben, de azt hiszem, mulasztást követnénk el, ha legalább az ellenzék oldalán szóvá nem tennők ezt a beszédet azokban a, részeiben is, amelyek — hogy úgy mondjam, — örvendetesek, és azokban a részeiben is, amelyekkel szembe kell szállnunk. Mi magyarok, legkevésbbé Benes külügyminiszter úr részéről élveztünk valaha is lojalitást és elismerést, úgy, hogy mindenesetre örömmel kell konstatálnunk azt, ha a tiszta magyar Érsekújváron Benes külügyminiszter úr velünk szemben váratlanul a magyar nemzet történelmi érdemeivel szemben és mai jelentőségével szemben való elismerésnek hangján beszél. Méltóztassék megengedni, hogy azt a kevés mondatot, amely ebben a beszédben örvendetes és amelyet valamennyien aláírhatunk, felolvassam. (Felkiáltások a jobboldalon: Ismerjük! — Olvassd): «Kulturális, irodalmi, gazdasági és művészeti téren a magyar nemzet olyan műveket alkotott, amelyek jelentőségük, belső értékük, eszmei tartalmuk és a bennük megnyilatkozó alkotóerő szempontjából más, jóval haladottabb nemzetek alkotásaival is felveszik a versenyt. Ez már egymagában megadja a magyaroknak azt a jogot, hogy teljes mértékben számot tartsanak a magyar nemzeti gondolat és a magyar nemzeti lét elismerésére és megbecsülésére. Ugyanezt hangos szóval a mi magyarjaink felé is mondjuk. Nemzeti érzésüket megbecsüljük és nemzeti jogainkat köztársaságunkban mindörökre megőrizzük.» Ezek igen szép szavak. Mondott még egyéb jót is a mi multunkra vonatkozóan. Elismerte, hogy századokon keresztül a kereszténységet és Európát, az európai kultúrát mi magyarok védelmeztük. Elismerte azt is, hogy Magyarország a nemzeti gondolat és az államalkotás terén a cseheket megelőzte, erősebb volt a történelem folyamán. En azonban azt hiszem, hogy sokkal örvendetesebb volna, ha elismerő szavak helyett tetteket jelentene be a cseh külügyminiszter, elsősorban a mi megtiport, folytonosan üldözött és éppen újabban, ennek az elismerésnek idejében fokozottan üldözött magyar testvéreinkkel szemben. A szavaknak már nincs az a jelentőségük, mint volt a múltban az utolsó 15 esztendő alatt. A szavaknak már nem hiszünk, sem mi, sem az érsekújvári elszakított magyarok. De nemcsak elismerés volt a cseh külügyminiszter úr érsekújvári beszédében, hanem rengeteg tévedés, a történelem elferdítése és válveregetés is. (Mihályffy Vilmos: Fenyegetés is volt!) A vállveregetéssel és a fenyegetéssel •mindenesetre szembe kell szállnunk. A vállveregetés megnyilatkozik többek között ebben ülése 198$ december 11-én, hétfőn. 29 a mondatban. (Olvassa): «A magyar nemzet, mint egyike Középeurópa új és kis nemzeteinek, éppúgy jogot formálhat az életre, nemzeti kultúr javainak feljesztésére, gazdasági fejlődésére, mint akár a lengyelek, a csehszlovákok, a románok, jugoszlávok, bolgárok és görögök.» T. Ház! A magyar nemzet sem nem kis nemzet, sem nem új nemzet. (Ügy van! Ügy van!) A cseh külügyminiszter úr elfelejti, hogy míg Európában csak 7 millió cseh van, addig az egész világon 15 millió magyar va,n. Mi tehát számban sem tartozunk a kis nemzetek közé, nem szólván a mi nemzetünk jelentőségéről, nem szólván a mi nemzetünk belső erejéről, amely bennünket kivesz a kis nemzetek közül és legalább is a közép nemzetek közé sorol. (Ügy van! Ügy van!) Mi jogot formálhatunk az életre, engedélyezi nagykegyesen a cseh külügyminiszter úr. Ezt mi nagyon jól tudjuk és ha számunkra és az elszakított magyarság számára nem tud többet mondani, ez bizony édes kevés. Azt mondja a cseh külügyminiszter úr, hogy a régi Magyarország területi integritását a nemzeti eszme kifejlődése és megerősödése kikerülhetetlenül és mindörökre megszüntette. Bocsánatot kérek, Magyarország területi integritását nem a nemzeti eszmének európai .uiejlődése szüntette meg. Ez valótlanság. Megszüntette a háborúvesztés • és megszüntették azok a hibák, azok a tévedések és hűnök, amelyek nálunk az összeomlást okozták és nem adtak módot arra, hogy a magyar nemzet a maga jogaiért megfelelő politikai és katonai erővel síkra szálljon a háború után. T. Ház! Lehet talán azt is mondani, hogy rossz oldalon voltunk a háborúban, lehet azt mondani, hogy mi másokért álltunk ki, mások miatt szenvedtünk, mások miatt csonkítottak meg minket,, (Jánossy Gábor: Becsületesek voltunk!) lehet azt mondani, hogy ez véletlennek a következménye, mert a háború végeredményben véletlen is volt, csak azt nem lehet mondani, hogy a nemzeti eszme európai fejlődésének a következménye Magyarország szétdarabolása. Ha a cseh külügyminiszter úr nem hisz nekünk, akkor olvassa el a francia politikusok, újságírók és írók nyilatkozatainak garmadáit, olvassa el mindazt, amit a mai francia kormány tagjai — Paul-Boncour, de Monzie — már a békeszerződés idején is elmondottak s aminek lényege, illetőleg értelme az, hogy ha annakidején a háború után helyesen ítélték volna meg Közép-Európa helyzetét, és ha mi magyarok nem segítettünk volna igazán nem a magyar nemzet ezeréves történelméhez méltó módon bizonyos fait aecompliknak, akkor azok a nemzetek, amelyek ma itt a kisantant-ot alkotják, a magyar nemzetet nyomorgatják és amelyek káoszt teremtettek a Dunavölgyében, kiváló külföldi angol, francia politikusoknak tanúságai szerint megelégedtek volna egy tág autonómiával is és nem kellett volna okvetlenül feldarabolni a kettős monarchiát. Vagy legalább is, ha a kettős monarchia úgy, ahogy volt, nem maradhatott meg, — mert hiszen az olasz és lengyel részeket természetesen (mindenképpen oda kellett adni, ez magyar érdek is volt — mindenesetre meg lehetett volna menteni a dunai KözépEurópának valaminő rendjét, valaminő öszszefüggését, amelyben a magyar nemzet és a többi nemzet is megtalálta yólna a maga igazát, a maga fejlődési lehetőségeit.