Képviselőházi napló, 1931. XIX. kötet • 1933. december 11. - 1934. február 20.

Ülésnapok - 1931-226

V Az országgyűlés képviselőházának 226. ülése 1933 december 11-én, hétfőn. 25 nem egészen őszinte a helyzet, akkor tovább kel] mennem az indokokban, amelyeket fel­hoztak ennek a szakasznak alátámasztására. Az egyik indok az volt, hogy a racionalizálás szempontjából és céljából szükséges ez az in­tézkedés. Ezt legerősebben hangoztatta az elő­adó úr is, a t. túloldali szónokok és a t. minisz­terelnök úr is. A másik indokolás az volt, hogy az ifjúság érdekében, annak elhelyezése végett szükséges ez a kényszernyugdíjazási sza­kasz. De tv Ház, nemcsak a szenvedésekben kell harmóniát teremteni, hanem az indokokban is, mert ezek az indokok homlokegyenest ellentét­ben állanak egymással (Ügy van! Ügy van! a s'zélsőbaloldalon.), mert ha pénzügyi eredményt akarok elérni a kényszernyugdíjazással, akkor racionalizálni racionalizálhatok — ez a kettő összeegyeztethető, — de az ifjúságot elhelyezni nem tudom, ha pedig racionalizálni akarok és pénzügyi eredményt akarok elérni, akkor le kell monda-nom arról, hogy a B-listánál kö­vetett módszert alkalmazzam, amely a nyug­díjba küldött egyének és megszűntetett állások helyébe újakat helyez. (Jánossy Gábor: De­hogy nem! A nagy állások helyét kisebb ál­lásokkal töltjük be!) Ezt az argumentumot én eddig is hallottam, t. képviselőtársam, csak nem akartam bőveb­ben kitérni rá. Ha a t. képviselőtársam együtt ült volna velem a megboldogult 33-as bizottság­ban — mert azt kell mondanom róla, hogy megboldogult — akkor hallotta volna a pénz­ügyminiszterek bölcs fejtegetését, miszerint a nagy állások és kis állások között olyan nagy az eltolódás a nagy állások rovására, tehát a kis állások előnyére, hogy azért nem lehet pro­gresszív fizetéscsökkentéseket csinálni, mert a nagy állásoknál egy 15%-os csökkentés sem érne fel azzal, ha a kis állásoknál félszázalékos csökkentési kulcsot alkalmaznának. Ez a fele­letem a képviselő úr megjegyzésére: ne mél­tóztassék magát abban az illúzióban ringatni, hogy itt majd egy pár miniszteri tanácsosi ál­lást meg fognak szűntetni — amire különben nagy veszély nincsen — és a megszüntetett egy pár miniszteri tanácsosi állás helyébe az ifjúságot tudnák nagyobb számban elhelyezni. Az ifjúság elhelyezésének kérdése óriási gaz­dasági probléma és akik ezt nem mondják meg az ifjúságnak, azok lehetnek igen ügyes takti­kusok, de nem államférfiak és nem igaz politi­kusok, (Ügy van! a szélsőbaloldalon) mert ezt kellene őszintén megmondani és a konzekven­ciáit megfelelően levonni. Már most hogyan állunk mi ennek az úgy­nevezett racionalizálásnak a kérdésével? Mond­hatnám azt, hogy a törvény adott már felhatal­mazást a kormánynak a racionalizálásra 1924­ben is, de továbbmegyek. Ha csak a racionali­zálás szempontjából szükséges ez a kényszer­nyugdíjazási törvény, akkor a miniszterelnök úr s a kormány nyugodtan lemondhat róla, a Háznak nem kell elfogadni, mert a fennálló törvényeink értelmében minden újabb rendel­kezés nélkül módjában van a kormánynak azo­kat a tisztviselőket, akiknek az állása állásuk megszüntetése vagy a hivatal átszervezése kö­vetkeztében fölöslegessé válik, nyugdíjba he­lyezni. Ez a jelenlegi törvényes helyzet- Az 1912 :LXV. te. 35. §-a világosan megmondta, hogy állások megszüntetése vagy pedig átszer­vezés esetében a tisztviselőt rendelkezési állo­mányba lehet helyezni és amennyiben egy év alatt nem tudják elhelyezni, akkor az t illetőt kényszernyugdíjazás formájában nyugdíjba le­KÉPVISELŐHAZI NAPLÓ XIX, het helyezni. Tehát ebből a szempontból nincs rá szükség. (Káinoki Bedő Sándor elődó: közbeszól.) Ká fogok mutatni. (Káinoki Bedő Sándor előadó: Nem akartaim közbe­szólásommal zavarni!) Csak tisztázzuk a kérdést. -Az egész differencia az, hogy az 1912-es törvény szerint — amelyet kiegészí­tett az 1925. évi 7000-es rendelet és az 1927-es évi 3000-es rendelet, mely tovább bőví­tette ezt a jogát a kormánynak — egy é>ig volt joga a tisztviselőnek rendelkezési állományban lenni és egy év után kellett kényszernyugdíja­zásba helyezni, most pedig a nagy módosítás az, hogy félév, vagyis hat hónap után lehet. Elnök: A képviselő úr beszédideje lejárt. Rassay Károly: Tisztelettel kérek egy fél­órai meghosszabbítást. Elnök: Méltóztatnak hozzájárulnia (Igen!) A Ház a meghossziaibbítást megadta, Rassay Károly: A nagy különbség az, hogy most már egy fél év alatt lehet kényszer­nyugdíjazásba helyezni. Ezt őszintén el kell mondani, mert akkor a kényszernyugdíjazási rendeletnek ez a plauzibilis, nagyon tetszetős indoka összeesik és jelentéktelenné válik. Nekem az az álláspontom, hogy racionali­zálás terén a kormánynak nem ennek a félév­nek megtakarításáról szóló törvényjavaslatot kellett volna idehoznia, hanem ötleteket, gon­dolatokat, terveket kellett volna elmondani ah­hoz, hogy mi komolyan vegyük ezt a raciona­lizálási indokot. (Ügy van! balfelől.) De ha megnézem, hogy mi történt iftt, a racionalizá­lás terén az utóbbi időkben, csak a t. minisz­terelnök úr kormányzása idején is, akkor azt kell látnom, hogy semmi komoly intézkedés nem történt. Egyedül a belügyminiszter úr hozta ide a másodfokú közigazgatási bíróság­ról szóló törvényjavaslatot, függővé téve an­nak életbeléptetését majd a közigazgatás egy­szerűsítéséről szóló további törvényjavaslat életbeléptetésétől. Más ötletet nem hallottam­Semmiféle egyszerűsítést nem látok, sőt azok az intézkedések, amelyek azóta történtek, — hogy egyébre ne utaljak rá, mint a gazdaadós­ságok kérdésének rendezésére, itt semmi más intézkedés nem történt — nem^ olyanok, ame­lyek a közigazgatást egyszerűsítik, hanem in­kább olyanok, amelyek komplikálttá teszik. Ha tehát a kormány azt akarja, hogy komo­lyan vegyük azt az argumentumot, hogy a kény szernyugdíj ázásra azért van szükség, mert a racionalizálást ezen az alapon akarja végre­hajtani, akkor a jelenleg fennálló törvényes rendelkezésekkel szemben bőségesebb indokokat kell előadnia és elő kellene adnia racionalizá­lási terveit, ebből azonban a t. Ház még egy árva betűt sem hallott. (Ügy van! Ügy van! balfelől.) Marad tehát a sok indok közül ennek a kényszernyugdíjazásnak megindokolására: a szelekciónak és a fegyelmezésnek a kérdése. A szelekcióról az igen t- miniszterelnök úr beszélt. Ebből a beszédéből kénytelen voltam levonni azt a következtetést, hogy a minisz­terelnök úr az állami életnek csak bizonyos parciális részein van otthon. Ebben a beszédé­ben azt mondotta a miniszterelnök úr, hogy szükség^ van a szelekció szempontjából egy ilyen kényszernyugdíjazási szakaszra. A követ­kezőket mondotta a 'miniszterelnök úr (olvassa): «Ha a fölösszámú tisztviselőket elbocsátjuk, akkor mértéket kell szabnunk arra, hogy me­lyik tisztviselőt kell elbocsátanunk. A minősí­tés alapján való elbocsátás tehát a helyes, mert

Next

/
Oldalképek
Tartalom