Képviselőházi napló, 1931. XIX. kötet • 1933. december 11. - 1934. február 20.

Ülésnapok - 1931-234

^™ Az országgyűlés képviselőházának 234. Ügyvédi Kamara kényszertársulás. És nem azért vagyok tagja az Ügyvédi Kamarának, mert jószantamooi tagja aKarok lenni, hadern azért, mert másképpen nem tutiok gyakorlatot folytatni ebben az országiban. Olyan esetekben peaig, amikor kényszei társulás folytan lag.]a vaiaKi valamely egyesületnek vagy testületnek, nem lenét szamára ugyanazokat a jogokat és kötelességeket előírni, mint amelyeket előírhatnak akkor, ha valamely egyesületbe valaki saját elhatározásából lep be vagy annak az egyesületnek a működésében saját akarata alapján vesz részt. Ha valamely egyesületbe önként lépek be, az egyesület vezetősége vagy az egyesület alapszabálya előírhatják azt, hogy nem gyakorolüatom választási jogomat abban az esetben, ha nem teszek eleget tagdíjfizetési kötelezettségemnek. De amikor kényszertársulásról van szó, amikor meg van adva az Ügyvédi Kamarának az a jog, hogy a hátralékos tagdijakat közadók móujara najtsak be, akkor méltóztassék ezzel a rendelkezéssel megelégedni és ha meg kozauók módjára sem hajtnató be a kamarai tagdíj, akkor ne méltóztassék ezeket a szerencsétlen embereket azzal sújtani, hogy Őket politikai jogaiktól és az ügyvédi mozgalomban való részvételtől teljesen elütik és teljesen jogtalanná teszik. Kezeim között van a Budapesten ezidőszerint szereplő tíz különféle ügyvédi egyesület felhívása, amely tiltakozást tartalmaz a törvényjavaslat 14. §-a ellen, amely szakasz ezt a jogiosztó rendelkezést tartalmazza. Ez a felhívás azt mondja, hogy (olvassa): »A miniszter figyelmen kívül hagyja, hogy az 1932. évben csak 826 budapesti ügyvéd volt képes ezeket a járulékokat az év végéig pontosan megfizetni, és figyelmen kívül hagyja, hogy így a javaslat a kamara tagjainak háromnegyed részét fosztaná meg tradicionális alapvető jogaitól és degradálná őket másodrendűekké.« T. miniszter úr, ha ön megnézi ezt a felhívást és megnézi, hogy ezt a felhívást kik írták alá, akkor láthatja, hogy ezt a felhívást aláírták a legszélsőbb jobboldaltól a legszélsőbb baloldalt képviselő ügyvédek testületéig, itt szerepel a Magyar Ügyvédek Nemzeti Egyesületétől kezdve egészen a Ügyvédek Szilágyi Dezső Köréig minden ügyvédcsoport. Ezek tehát teljesen egyöntetűen vallják azt az álláspontot, hogy a miniszter úrnak az az intézkedése, amely a törvényjavaslatban le van fektetve, teljesen elhibázott, helytelen és az ügyvédségre nézve teljesen sérelmes. Különösen sérelmes ez akkor, amikor azt kell folyton tapasztalnunk nekünk ügyvédeknek, hogy ma már tulajdonképpen mint ügyvédek odáig fejlődünk, hogy az egész igazságszolgáltatás terhét kell a vállunkon viselnünk. Nem kell itt egyébre hivatkoznom, mint arra, hogy pénzbeszedői vagyunk a királyi kincstárnak,^ akkor, amikor személyünkben felelünk a bélyegilletékért és az ítéleti illetékért, (Vázsonyi János: Ügy van!) pénzbeszedői vagyunk akkor, amikor felelősek vagyunk, a szellemi munka utáni forgalmi adóért, amelyet az ügyvéd egyáltalában senkire nem tud áthárítani, s amelyet — ebben azt hiszem, mindenki egyetért velem — teljesen képtelen felszámítani. (Ügy van! Ügy van! a baloldalon,) Ehhez hozzáteszem még, talán r azoknak a képviselőtársaimnak való tudomásuladás céljából, akt'k nem járnak az ügyvédi fórumon — hogy ipa az a helyzet, hogy a Budapesti Központi Járásbíróságon és a budapesti törvényszéken lifiilêse 1934 január 18-án, csütörtökön. 281 tet tartanak fenn, amelyet azonban nem az igazságügyi kormányzat tart fenn azokból a magas beiyegilletékekből, amelyeket le kell róni (Malasits Géza: A megnyitásánál ott volt a miniszter!), hanem amelynek költségeit megint az ügyvédeknek kell lefizetniök, akik a liftet igénybe veszik. Az igazságügyi kormányzatra csupán csak a dísz és az az előkelőség hárul, hogy a miniszter úr volt szíves saját személyében, mint első vendég felszállni a liften a törvényszék harmadik emeletére és nagy dicsérettel és kitüntetéssel mutatni rá az ügyvédség agilitására. (Esztergályos János: De liftpénzt nem fizetett! — Derüiség.) Az természetes. Az ügyvédek tartják fenn tehát a liftet is. Gépírószolgálat is van a budapesti járásbíróságon, de a gépírószolgálat egész költségét az ügyvédek izzadják ki. Az ügyvédek vásárolták meg az írógépet, az ügyvédek fizetik azokat az irodai alkalmazottakat, akik a másolatokat készítik, holott mindezek olyan teendők, amelyek az igazságszolgáltatás követelményei és velejárói lennének. Ezeket a terheket tehát mind az ügyvédség vállára rakták és akkor mindennek tetejébe jön a t. igazságügyminiszter úr ennek a jogfosztó rendelkezésnek a tör vény beiktatása val! Az előttem felszólalt t. képviselőtársaim rámutattak és utaltak arra, hogy akkor, amikor az igazságügyi kormány az ügyvédi kérdéshez nyúlt, akkor tulajdonképpen nem ilyen intézkedést várt az egész ügyvédi kar. Elismerem, hogy a t. igazságügyminiszter úr foglalkozik a kérdéssel és éppen a napokban hívta értekezletre a budapesti és vidéki ügyvédi kamarák vezetőit, hogy az ügyvédek gazdasági helyzetéről megbeszéléseket tartson. Ne tévesszen meg azonban bennünket ez az értekezlet, hiszen anár az igazságügyminiszter elődje is tartott ilyen értekezletet, az eredmény azonban az volt, amire az^ előttem felszólalt tisztelt képviselőtársaim már utaltak, hogy tudniillik nemhogy javult volna az ügyvédség gazdasági helyzete, nemhogy új munkaterületekkel gazdagították volna őket és lehetőséget nyújtottak volna nekik arra, hogy ott, ahol ma jogi kontárok és kuruzslók működnek, ezek helyett majd hivatásos ügy védek fogják ellátni éppen a felek érdekében a szükséges ügyvédi ténykedést, de még csak a legcsekélyebb javulás sem mutatkozott. Amint pedig nem láttunk helyes intézkedéseket eddig sem, éppúgy nem fogunk látni az igazságügyminiszter úr tényeiből sem, hanem igenis, látjuk ennek a jogfosztó rendelkezésnek a törvénybe iktatását. Nem akarok sirámokat zengeni, — nem is lenne méltó ehhez a tárgyhoz — arról a mélységes nyomorról, amelyben ma az ügyvédek, különösen pedig a budapesti ügyvédek vannak. Nem akarok erre részletesen kitérni, mert hiszen vagyok olyan tárgyilagos, hogy tudjam, hogy ez a nyomor nem tisztán csak az ügyvédi pályán tapasztalható, hanem a szellemi élet más pályáin és terein is. (Ügy van! Ügy van! a bál- és a szélsőbaloldalon.) Éppen azért, mert nem akarok erre utalni felszólalásomban, arra sem akarok kitérni eme törvényjavaslat kapcsán, hogy melyek lennének azok a törvényes intézkedések, amelyek még a mai gazdasági viszonyok és a mai adottságok mellett is hivatva lennének az ügyvédség helyzetén változtatni, hanem tisztán azért, hogy alkalmat adjak annak dokumentálására, hogy megvan-e az igazságügyminiszter úrban a minimális jóakarat és