Képviselőházi napló, 1931. XIX. kötet • 1933. december 11. - 1934. február 20.

Ülésnapok - 1931-229

^^^™™ Az országgyűlés képviselőházának 229. ülése 1933 december Ih-én, csütörtökön. 119 ményt ad arról, hogy milyen a jelleme, milyenek a szórakozásai, milyen a politikai megbízhatósága, — mert ilyen kérdések vannak a titkos minősítési kartotéklapokon. Ez a legsúlyosabb igazságtalanság, mert egy tisztviselőről a főnöke, a fellebbvalója állíthatja, hogy jellemtelen, hogy jellembeli fogyatékosságai vannak, állíthatja, hogy kicsapongó életmódot folytat, állíthatja, hogy bolsevista, állíthatja, hogy szocialista, holott talán ez nem is felel meg a valóságnak. A titkos minősítés mind feljebb megy és ez a szerencsétlen tisztviselő nem tudja, miért marad hátra, miért nem lép elő, míg végre megállapíthatják, hogy a titkos minősítés az oka ennek. E törvényjavaslat törvényerőre emelkedése után merje csak valaki azt állítani, hogy nem ért egyet a kormányzati rendszerrel, vagy a kormánnyal. Kényszer^ nyugdíjazást az ilyen embernek, aki felettes fórumának meggyőződését nem vallja. Mi azonban tudjuk, hogy minden érv hiábavaló itt, ez a többség mindent megszavaz. A imán iszter elnök úr állandóan úgy beszél a magyar néphez, mint testvéreihez. Elnök: Lejárt a képviselő úr beszédideje. Büchler József: Rögtön befejezem. A testvérek egymást szeretni szokták, a kormány a tisztviselőket nem szereti, mert ha szeretné őket, nem hozna ide ilyen törvényjavaslatot, amelyet még általánosságban sem vagyok hajlandó elfogadni. (Élénk helyeslés a bal- és a szélsőbaloldalon.) Elnök: Szólásra következik? Esztergályos János jegyző: Friedrich István. Friedrich István: T, Képviselőház! (Halljuk! Halljuk! — Petrovácz Gyula: Nem vagyunk tanácskozóképesek ! — Zaj.) Friedrich István: Az előttem szólott Büchler József képviselőtársam azzal fejezte be beszédét, hogy itt úgyis hiábavaló minden, itt úgysem változik semmi sem, hiába beszélünk, falrahányt borsó az egész. (Györki Imre: Ez igaz!) Ha az ember így feláll és körülnéz, tényleg nagy lelkierő kell ahhoz» hogy a magyar törvényhozásnak e fényes és illusztris házában felszólaljon. Az ember a karzatok előtt zsénben van. nem tudja, hogy tulajdonképpen kinek beszél itt és miért igyekszik a törvényhozói kötelesség eme formájának még valahogyan eleget tenni. (Propper Sándor: A színezet fenntartásáért !) A javaslatról fogok beszélni, de fogok beszélni a javaslattal kapcsolatban a politikának legutóbbi eseményeiről is. (Halljuk! Halljuk! balfelől.) Ügy kezdem, hogy a pénzügyminiszter úr szerint ezzel a javaslattal három célt akartak elérni. Az első az, hogy az államháztartás deficitjét igyekezzenek azzal az apró 3'5 millió pengővel is redukálni; a második az, hogy az állami apparátusban, a tisztviselői karban a szelekciót végre vigyék keresztül; a harmadik pedig az, hogy az ifjúságot igyekezzenek végre-valahára legalább részben elhelyezni. Ez a három főgondolat vonult végig az összes felszólalásokon és ezekhez fogok én néhány rapszodikus megjegyzést tenni, nem is lehet mást ilyen miliőben, ilyen érdektelenségtől körülvéve. (Halljuk! Halljuk!) Meghat, hogy a mélyen t. uralkodó rendszer, a mélyen t. többség odaát most egy új, egy neophita pénzügyminiszterrel ilyen módon komolyan elkezdi a takarékosság nagyszerű ügyét gyakorolni. Érdekes, t. többség, először önök nyugodtan tűrték, hogy itt száz- és százmilliót elherdáljanak, hogy törvényes felhatalmazás nélkül derüre-borura szórják ennek a szerencsétlen nemzetnek verejtékes adófilléreit. Itt magam legalább ötvenszer felszólaltam és könyörögtem önöknek, hogy takarékoskodjanak, vigyázzanak a pénzügyi gazdálkodásra. Sohasem hallgattak rám, mindig lemosolyogtak, mindig leszavaztak. Mi voltunk a marhaorvosok, mi voltunk a gyomorsavas kritikusok, mi voltunk a Savanyú Vendelek, önök voltak mindig a győztesek, végig önök győztek tíz esztendőn át; elment százmillió, kétszáz-, négyszáz-, ötszázmillió, summa summarum, jöttem, mentem, győztem, kétezermillió adóssággal fejezték be tízesztendős dicső pályafutásukat. Elérkeztek diadalmas menetükben a rekordokhoz. Arra a szegény magyar névtelen adófizetőre a legnagyobb adókvótát rótták, amit Európában valahol is viselnek az emberek. Magyarországon legnagyobb a fejadó Európában, Magyarországon költik el a nemzeti jövedelemnek legnagyobb részét, vagyis legnagyobb rátáját, 55%-át közterhekre. Itt is rekord, ott is rekord, mindenütt csak rekord és ennek a rekordnak a végén a nagy krac'h után kibontakozik egy új tanból, Phönix módjára, egy új elhivatott. V-zászlót hordanak előtte, mögötte csinadratta játssza a nemzeti egység felvonulóját és kibontakozik belőle egy új elhivatott. Megjelenik az ő pénzügyminisztere szimpatikus egyéniségével. Szinte örültünk, hogy itt van. Hogy tapsoltam én magam is az új miniszterelnöknek. Milyen jólesett ez önöknek is, t, testvéreim, ugyebár? (Derültség a baloldalon.) Es milyen jólesett nekem is, amikor azt mondotta a miniszterelnök úr, hogy ezentúl nem fog a lelkeken tiporni. (Rakovszky Tibor: Most a hasunkra lép!) Hogy tetszett ez nekünk, hogy tapsoltunk. Igaz, hogy most, e pillanatban eszembejut gondolattársítás révén, amikor Sztranyayszky - • t. képviselőtársam belépett, (Éljenzés jobbfelől.) hogy egy félévvel ezelőtt ő volt az, akit éljeneztek ... (Rakovszky Tibor: Kit nem éljeneztek ott?! — Zaj.) Kérem, én Bethlent ma megéljeneztem és megtapsoltam itt a Házban, nagyon szívesen. Akkor Sztranyavszky t. elnök úr szíves volt itt felolvasni ennek az új érának féléves eredményét. Akkor lestoppoltam az időt, 17 percig olvasta a sikereket. Nem folytatom ezt a listát, mert tudom, hogy ma valószínűen a Tabódy-vacsorán folytatni fogja. (Derültség a baloldalon-) Röviden csak azt mondom, hogy nagy szimpátiával fogadtuk Imrédy miniszter urat, (Éljenzés jobbfelől. — Egy hang balfelől: Budot is éljenezték!) de mi sül ki róla? Mást beszél és mást csinál. Kisült róla, hogy ő is éppen olyan jól tud adósságot csinálni, mint elődei. Korányi Frigyes, aki az ő elődje volt, a néma Sphinx mellett, a derék jó Károlyi Gyula mellett, suttogó baritonban, (Derültség.) beadta nekünk először a kincstári jegyek inflációmentes instrumentumát. Akkor azt mondották: Istenem, hát egyszer, «einmal ist keinmal», és megszavazták korlátozva. Nem is emlékszem mennyi volt, 40—50 millió, nem számít. Közben Imrédy Béla rájöt arra, hogy ezt folytatni lehet. Kicsit an eg változtatják most már a Nemzeti Bank alapszabályait. Onnan jött, tehát ott változtat, az természetes. (Derültség.) Most már 100 millió körül tartunk. Jött a nagy felbuzdulás, az alkotási vágy, megmenteni végre a kisgazda társadalmat. Belementünk egy 175 milliós obiigóba, 100 millió, meg 175 millió, az csak 275 millió. Nem, az