Képviselőházi napló, 1931. XIX. kötet • 1933. december 11. - 1934. február 20.

Ülésnapok - 1931-229

^^^™™ Az országgyűlés képviselőházának 229. ülése 1933 december Ih-én, csütörtökön. 119 ményt ad arról, hogy milyen a jelleme, milye­nek a szórakozásai, milyen a politikai megbíz­hatósága, — mert ilyen kérdések vannak a tit­kos minősítési kartotéklapokon. Ez a legsúlyo­sabb igazságtalanság, mert egy tisztviselőről a főnöke, a fellebbvalója állíthatja, hogy jellem­telen, hogy jellembeli fogyatékosságai vannak, állíthatja, hogy kicsapongó életmódot folytat, állíthatja, hogy bolsevista, állíthatja, hogy szocialista, holott talán ez nem is felel meg a valóságnak. A titkos minősítés mind feljebb megy és ez a szerencsétlen tisztviselő nem tudja, miért marad hátra, miért nem lép elő, míg végre megállapíthatják, hogy a titkos mi­nősítés az oka ennek. E törvényjavaslat tör­vényerőre emelkedése után merje csak valaki azt állítani, hogy nem ért egyet a kormányzati rendszerrel, vagy a kormánnyal. Kényszer^ nyugdíjazást az ilyen embernek, aki felettes fórumának meggyőződését nem vallja. Mi azonban tudjuk, hogy minden érv hiába­való itt, ez a többség mindent megszavaz. A imán iszter elnök úr állandóan úgy beszél a ma­gyar néphez, mint testvéreihez. Elnök: Lejárt a képviselő úr beszédideje. Büchler József: Rögtön befejezem. A test­vérek egymást szeretni szokták, a kormány a tisztviselőket nem szereti, mert ha szeretné őket, nem hozna ide ilyen törvényjavaslatot, amelyet még általánosságban sem vagyok haj­landó elfogadni. (Élénk helyeslés a bal- és a szélsőbaloldalon.) Elnök: Szólásra következik? Esztergályos János jegyző: Friedrich István. Friedrich István: T, Képviselőház! (Hall­juk! Halljuk! — Petrovácz Gyula: Nem va­gyunk tanácskozóképesek ! — Zaj.) Friedrich István: Az előttem szólott Büchler József képviselőtársam azzal fejezte be beszédét, hogy itt úgyis hiábavaló minden, itt úgysem változik semmi sem, hiába beszé­lünk, falrahányt borsó az egész. (Györki Imre: Ez igaz!) Ha az ember így feláll és körülnéz, tényleg nagy lelkierő kell ahhoz» hogy a ma­gyar törvényhozásnak e fényes és illusztris házában felszólaljon. Az ember a karzatok előtt zsénben van. nem tudja, hogy tulajdonképpen kinek beszél itt és miért igyekszik a törvény­hozói kötelesség eme formájának még valaho­gyan eleget tenni. (Propper Sándor: A színezet fenntartásáért !) A javaslatról fogok beszélni, de fogok be­szélni a javaslattal kapcsolatban a politikának legutóbbi eseményeiről is. (Halljuk! Halljuk! balfelől.) Ügy kezdem, hogy a pénzügyminiszter úr szerint ezzel a javaslattal három célt akartak elérni. Az első az, hogy az államháztartás de­ficitjét igyekezzenek azzal az apró 3'5 millió pengővel is redukálni; a második az, hogy az állami apparátusban, a tisztviselői karban a szelekciót végre vigyék keresztül; a harmadik pedig az, hogy az ifjúságot igyekezzenek vég­re-valahára legalább részben elhelyezni. Ez a három főgondolat vonult végig az összes fel­szólalásokon és ezekhez fogok én néhány rap­szodikus megjegyzést tenni, nem is lehet mást ilyen miliőben, ilyen érdektelenségtől körül­véve. (Halljuk! Halljuk!) Meghat, hogy a mélyen t. uralkodó rend­szer, a mélyen t. többség odaát most egy új, egy neophita pénzügyminiszterrel ilyen módon komolyan elkezdi a takarékosság nagyszerű ügyét gyakorolni. Érdekes, t. többség, először önök nyugodtan tűrték, hogy itt száz- és száz­milliót elherdáljanak, hogy törvényes felhatal­mazás nélkül derüre-borura szórják ennek a szerencsétlen nemzetnek verejtékes adófilléreit. Itt magam legalább ötvenszer felszólaltam és könyörögtem önöknek, hogy takarékoskodja­nak, vigyázzanak a pénzügyi gazdálkodásra. Sohasem hallgattak rám, mindig lemosolyog­tak, mindig leszavaztak. Mi voltunk a marha­orvosok, mi voltunk a gyomorsavas kritiku­sok, mi voltunk a Savanyú Vendelek, önök voltak mindig a győztesek, végig önök győz­tek tíz esztendőn át; elment százmillió, két­száz-, négyszáz-, ötszázmillió, summa summa­rum, jöttem, mentem, győztem, kétezermillió adóssággal fejezték be tízesztendős dicső pá­lyafutásukat. Elérkeztek diadalmas menetük­ben a rekordokhoz. Arra a szegény magyar névtelen adófizetőre a legnagyobb adókvótát rótták, amit Európában valahol is viselnek az emberek. Magyarországon legnagyobb a fej­adó Európában, Magyarországon költik el a nemzeti jövedelemnek legnagyobb részét, va­gyis legnagyobb rátáját, 55%-át közterhekre. Itt is rekord, ott is rekord, mindenütt csak rekord és ennek a rekordnak a végén a nagy krac'h után kibontakozik egy új tanból, Phönix módjára, egy új elhivatott. V-zászlót hordanak előtte, mögötte csinadratta játssza a nemzeti egység felvonulóját és kibontakozik belőle egy új elhivatott. Megjelenik az ő pénzügyminisz­tere szimpatikus egyéniségével. Szinte örül­tünk, hogy itt van. Hogy tapsoltam én magam is az új miniszterelnöknek. Milyen jólesett ez önöknek is, t, testvéreim, ugyebár? (Derült­ség a baloldalon.) Es milyen jólesett nekem is, amikor azt mondotta a miniszterelnök úr, hogy ezentúl nem fog a lelkeken tiporni. (Rakovszky Tibor: Most a hasunkra lép!) Hogy tetszett ez nekünk, hogy tapsoltunk. Igaz, hogy most, e pillanatban eszembejut gondo­lattársítás révén, amikor Sztranyayszky - • t. képviselőtársam belépett, (Éljenzés jobbfelől.) hogy egy félévvel ezelőtt ő volt az, akit éljenez­tek ... (Rakovszky Tibor: Kit nem éljeneztek ott?! — Zaj.) Kérem, én Bethlent ma megéljeneztem és megtapsoltam itt a Házban, nagyon szívesen. Akkor Sztranyavszky t. elnök úr szíves volt itt felolvasni ennek az új érának féléves eredmé­nyét. Akkor lestoppoltam az időt, 17 percig olvasta a sikereket. Nem folytatom ezt a lis­tát, mert tudom, hogy ma valószínűen a Ta­bódy-vacsorán folytatni fogja. (Derültség a baloldalon-) Röviden csak azt mondom, hogy nagy szimpátiával fogadtuk Imrédy miniszter urat, (Éljenzés jobbfelől. — Egy hang balfelől: Budot is éljenezték!) de mi sül ki róla? Mást beszél és mást csinál. Kisült róla, hogy ő is éppen olyan jól tud adósságot csinálni, mint elődei. Korányi Frigyes, aki az ő elődje volt, a néma Sphinx mellett, a derék jó Károlyi Gyula mellett, suttogó baritonban, (Derültség.) beadta nekünk először a kincstári jegyek in­flációmentes instrumentumát. Akkor azt mon­dották: Istenem, hát egyszer, «einmal ist kein­mal», és megszavazták korlátozva. Nem is em­lékszem mennyi volt, 40—50 millió, nem szá­mít. Közben Imrédy Béla rájöt arra, hogy ezt folytatni lehet. Kicsit an eg változtatják most már a Nemzeti Bank alapszabályait. Onnan jött, tehát ott változtat, az természetes. (De­rültség.) Most már 100 millió körül tartunk. Jött a nagy felbuzdulás, az alkotási vágy, megmenteni végre a kisgazda társadalmat. Belementünk egy 175 milliós obiigóba, 100 mil­lió, meg 175 millió, az csak 275 millió. Nem, az

Next

/
Oldalképek
Tartalom