Képviselőházi napló, 1931. XVII. kötet • 1933. június 06. - 1933. július 13.
Ülésnapok - 1931-211
Áz országgyűlés képviselőházának 21 i. ülése 1933 július 10-én, hétfőn. 621 a megrendszabályozást az építőtakarékoknak az a része, amely becsületesen, altruisztikusan csinálja ezt az igazán elismerésre érdemes építőtakarék-aikciót, már régóta követeli. Ez a rendezés nemcsak azért szükséges, hogy a visszaélést elkövető építőtakarékpénztáraknak megálljt kiáltsunk oda, hanem azért is szükséges, hogy ezt az igazon szép eszmét, amely a kicsi emberek érdekében dolgozik, s amely eszme kapcsán például Londonban egész külvárosokat ilyen építőtakarékpénztárak útján építettek meg, és Németországban is 300 ilyen építőtakarék működik, ne diszkreditáljuk, ellenben nyúljunk a hóna alá éppen az építő kisemberek érdekében. Egyébként az elnöki napirendi javaslatot elfogadom. (Helyeslés a jobboldalon") Elnök: Minthogy szólásjoga többé senkinek sincs, következik a határozathozatal. Kérdem a t. Házat, méltóztatik-e az elnöki napirendi javaslatot, szemben Kabók Lajos képviselő úr napirendi javaslatával, elfogadni, igen vagy nemi (Igen! Nem!) Kérem azokat a képviselő urakat, akik az elnöki napirendi javaslatot elfogadják, szíveskedjenek felallani! (Megtörténik.) Többség. A Ház az elnöki napirendi javaslatot fogadta el. r Jelentem a t. Háznak, hogy Woíff Károly képviselő úr a házszabályok 143. szakaszának b) pontja alapján kért szót. A képviselő úrnak a felszólalásra az engedélyt megadtam. Woíff Károly: T. Ház! Végtelenül sajnálom, hogy az engem nagyon érdekelt vitában, amely a kormányzó úr jogai kiterjesztésére vonatkozó törvényjavaslat tárgyalása során lefolyt, a második napon nem tudtam résztvenni es jelen lenni. Az első napon én azt mondottam, hogy nagy lelkiismeretességgel kezelem a közjogi törvényeket és ez késztet csak felszólalásra, semmi más. A második napon Rassay Károly igen t. képviselő úr azt mondotta, hogy tévedek akkor, amikor az 1446. évi dekrétumra hivatkozom, mert (olvassa): «Történelmi tény, hogy ezeket a dekrétumokat éppen úgy, mint ahogy mi az 1920:1. törvénycikket az 1920:XVII. törvénycikkben, 1447-ben továbbfejlesztették. Már 1447-ben részben új jogokat adtak a kormányzónak, részben meglevő jogokat korlátoztak.* Ennél állok csak meg, mondom, mert nagy halára kötelezne Eassay Károly t. képviselőtársam, ha megmutatná nekem azt az 1447-es törvényt, mert a Corpus Jurisban ilyen törvény^ nincs. Hozzá kell tennem, hogy abban a kiadásban sincs 1447-ből, amely a Ház asztalán fekszik, a Márkus-féle kiadásban sem. De miután én objektív alapon, kizárólag az ügy érdekében szólalok fel, hozzá kell tennem, hogy a Kovacsics-féle gyűjteményben 1447-ből van a Karok és Rendek egy konstitúciója, amelyet azonban sohasem inkorporáltak a Corpus Jurisba. ennek következtében én ezt jogforrásként nem hozhattam fel. Ezt tartottam szükségesnek az ügy érdekében megjegyezni. Elnök: Jelentem a t. Háznak, hogy Gál Jenő képviselő úr a házszabályok 143. §-ának c) pontja alapján való felszólalásra kért tőlem engedélyt. En erre az engedélyt a képviselő úrnak megadtam. Gál Jenő: T. Képviselőház! Közérdekű kérdésben kívántam a napirendnél felszólalni, azonban a házszabályok kezelése nem engedte azt meg. A Ház mélyen t. elnöke a házszabályok kezelésével kapcsolatban megismerte azt a témát, amelyet itt ismertetni kívánok s ezért olyan lojális volt, hogy a házszabályokhoz való felszólalásom keretében a téma elmondását alkalmasnak tartotta. T. Képviselőház! Az állami színházak, a magyar királyi Operaház és a Nemzeti Színház művészeinek sorsáról kívánok pár szót szólani és ezt kívántam a napirendnél megemlíteni, A kormány intézkedése az állami színházak művészeinek sorsát olyan fizetésleszállítással kísérte az utóbbi időkben, hogy egy nagy feljajdulás van a művészek frontján. Megnéztem az állami költségvetést, az 1928/29. évre szóló kultuszminiszteri költségvetéstől kezdve a legutóbbi költségvetési tételekig s azt láttam, hogy az 1928/29. évvel szemben 1 millió pengővel szállítja le a kultuszminiszter úr azokat a személyi kiadásokat, amelyek a művészek díjazására vannak szánva. Lehetetlennek tartom azt, hogy az állami költségvetésben az állami alkalmazottak, de különösen a művészeti alkalmazottak óletstandardjának így a létminimum a*á való szállítása állami gondozás tárgyát képezhesse. Nálunk az alapgondolat a jövőbe irányzott tekintetnél mindig a kultúrfölény; ez az a visszatérő refrain, amelynél mindig azt mondjuk, hogy a magyar nemzeti érdeknek külföldi relációkban való rokonszenvessé tétele mindig a kultúrfölény jegyében kell, hogy megmutatkozzék. Nagyon kérem a jelenlevő kultuszminiszter urat, tegye megfontolás tárgyává azt, hogy milyen lelkülettel álljanak oda ezek a művészek és művésznők, ezek az állam kultúrfölényét szolgáló nagy tehetségek, amikor gondterhes a létük. Amint már azt sokszor elmondottam, hogy egy gondterhes bíró nem hozhat jó ítéletet, úgy elmondom most azt, hogy egy gondterhes művész nem adhatja oda lelke Jegjavát ennek az országnak dicsőségét és a kultúrfölényt szolgálva, mint amiről itt szó van. T. Képviselőház! Amikor most elszéled a Ház nyári szünetre, lehetetlenség meg nem állni annál a gondolatnál, hogy hova menjenek azok, akik az államnak legfontosabb, legszebb, legideálisabb szolgálatát végzik, ha annyi nem telik nekik, hogy kipihenjék fáradságos munkájukat. Én azt mondanám a mélyen t. miniszter úrnak, hogy úgy, amint a modern idők gazdasági berendezkedése magával hozza azt, hogy aki létrehoz egy gazdasági eredményt, az abban részeltessék, próbálja meg a miniszter úr is, hogy az állami színházaknál minden telt ház után az előadó művészek részesül jenek valamelyes tantiémben. Higyje el a mélyen t. miniszter úr, hogy a közönség akkor, amikor megtölti az állami színházakat, azoknak a kiváló képességű művészeknek adózik, akik lelkük és képességük legjavát hozzák arra a színpadra. Ha egy gyárban a magyar ipar érdekeinek védelmében odáig tudják a prosperitást fejleszteni, hogy a dolgozó munkásoknak és mindenkinek, akik az eredmény létrehozásában közreműköídnek, bizonyos járulékot biztosítanak, akkor nagyon méltányos volna azoknál, akik művészeti teljesítményükkel érnek el ilyen szép eredményt, reparálni valamiképpen azt, amit a mélyen tisztelt kormány a fizetések leszállításával akar elérni. Nem az a lényeg, hogy egyiknek-másiknak van olyan fizetése ezek közül a művészek közül, amelyből meg lehet élni, hanem az a lényeg, hogy a statisztáktól kezdve és azoktól kezdve, akik segédszerepekre
