Képviselőházi napló, 1931. XVII. kötet • 1933. június 06. - 1933. július 13.

Ülésnapok - 1931-203

412 Az országgyűlés képviselőházának 203, hogy amikor megtömi az áruraktárakat áruval, akkor elbocsátja a munkásait, vagy jobb, tökéletesebb, többet termelő gépeket állít be, ami által a munkásság nagyrészét fogyasztóképtelenné teszi t s így előláll a fogyasztóképtelenség, ami még csak kiélesíti a válságot. Ha azt akarjuk tehát, hogy ezek a kiállítások és árumintavásárok valóban sikerüljenek, ott az árut valóban közelebb hozzuk a fogyasztóhoz, akkor elsősorban olyan gazdasági és pénzügyi politikára van szükség, amely lehetővé teszi a tömegek számára a vásárlást. Én megnéztem jól néhány kiállítást és a legszomorúbb, illetőleg a leglesujtóbb hatást reám talán az idei évi mezőgazdasági kiállítás tette. A földmívesnép ezrei tolongtak ott, nézték a kiállított árukat, mezőgazdasági gépeket, egyéb cikkeket és az a sok nyüttruhájú, gondoktól, fáradságtól és silány tápláléktól koravén ember — mondhatom — valóban szívszorongva nézte az ott felhalmozott árukat, amelyekből vásárolni nem tudott. Nem tudtak vásárolni azért, mert a kormány teljesen e.hibázott politikája következtében ma sem tudunk a bennünket környező országokkal olyan kereskedelmi szerződéseket kötni, amelyek lehetővé tennék a mezőgazdasági cikkeknek illő áron való kivitelét. Ezenkívül a kormány pénzügyi politikája főleg a kisembereket, a fogyasztók nagy tömegeit sújtja olyan adórendszerrel, amelynél kíméletlenebbet tálán egész Európában nem találunk. A kereskedelmi szerződések hiánya, a súlyos adóterhek, a súlyos közterhek, amelyek főleg a fogyasztók nagy rétegeit érintik, teszik egyszerűen vásárlóképtelenné a tömegeket, elsősorban a földmívestömegeket, amelyek hiába jönnek fel a kiállításra gyönyörködni az ott kiállított árukban, sajnos, vásárolni nem tudnak. Ma elmondhatjuk, hogy a mezőgazdasági lakosságnak, a földmíveslakosságnak túlnyomórésze a fogyasztásból úgyszólván teljesen kiesett. Különösen azok a képviselő urak, akik a vidéki városokat képviselik, igazolhatják, hogy micsoda kétségbeesett látvány ma vidéken egy-egy vásár, amely tulajdonképpen nem más, mint kicsinyben egy kiállítás. Tessék megnézni az ott kiállított árukat, az ott hullámzó közönség és az ott elért forgalom közötti arányt, akkor egyszerűen meg fogunk döbbenni és rá fogunk jönni arra, hogy a kereskedők, az iparosok teljesen hiába látogatják ezeket a helyi kiállításokat, ezeket a helyi vásárokat, ott árut forgalombahozni még annyit sem lehet, amennyivel a költségeiket fedezni tudnák. Ha tehát a kereskedelemügyi kormány ezeket az árumintavásárokat fel akarja lendíteni, akkor méltóztassék elsősorban minisztertátrsainál odahatni, hogy azokat, akik a legnagyobb fogyasztói ennek az országnak, a parasztságot, a munkásságot kissé kíméletesebben, sőt ne kissé, hanem nagyon is kíméletesen sújtsák adókkal, mert — ismétlem — mai adórendszerünk mellett ezek teljesen vásárlóképtelenekké válnak. Előttünk fekszik egy statisztika. Nem akarom a % Házat untatni annak részleteivel, csak hivatkozom arra, ez a statisztika azt mutatja, hogy hat nagy állam közül Magyarországban a legkisebb a fejenkénti nemzeti jövedelem és ezzel szemben százalékosan legnagyobb a fejenkénti adóteher. A fejenkénti nemzeti jövedelem 586 pengő, amivel szemben a közteher 128 pengő, vagyis a nemzeti jövedelemnek 22%-a. (Magyar Pál: Régi ez a statisztika! ülése 1933 június 22-én, csütörtökön. Negyven százalék!) De ha ehhez hozzászámít juk a közületek terheit, nevezetesen a községi adót, a vármegyei adót, az útadót, az egyházi adót, akkor nem túlzok, ha azt mondom, hogy a magyar fogyasztóközönség jövedelmének minimum 40%-át kénytelen a haza oltárára áldozni, azért, hogy őt közigazgassák, hogy az r éjjeli rendre vigyázzanak, azért, hogy érte imádkozzanak, azért, hogy az utat porosan hagyják. Ezért a magyar fogyasztónak jövedelmének közel 40%-át kell fizetnie. De maga a nemzeti jövedelem így globálisan elmondva nem mutat semmit, mert előbb szét kellene bontani elemeire és meg kellene nézni, hogyan oszlik az meg, és csak akkor döbbennénk arra, hogy Magyarországon milyen aránytalan a jövedelemeloszlás és hogy ez az aránytalan jövedeleipeloszlás a legnagyobb akadálya az egészséges áruforgalom kifejlődésének. T. Képviselőház! Már említettem egy alkalommal, hogy a Konjunktúrakutató Intézet kimutatása szerint Magyarországon a munkabérek 1927 óta 42%-kai csökkentek. Ma már odajutottunk, hogy az, aki 32 pengőt keres egy héten, boldognak mondhatja magát, büszkén mondja, hogy 32 pengőt keres egy héten. Az ipari munkásoknál nem ritkaság a 10—12 pengős heti munkabér. Ha ehhez hozzászámítjuk a nagy kereseti adót, az egyházi adót, a lakbért, — egy kis gáz, egy kis villamosság is kell ma a modern embernek — akkor a megélhetésre és ruházkodásra a munkásságnak alig marad valami, úgyhogy a magyar ipari munkásság a fogyasztásból éppen ezeknél az okoknál fogva úgyszólván teljesen kiesett. Hiába megy el az a paraszt, az a munkás^ az a kistisztviselő, az a kisiparos és kiskereskedő a kiállításra, hiába gyönyörködik ott a felhalmozott árukban, ha nem tudja azokat megvásárolni, még pedig azért nem, mert az államháztartás fenntartásai, a megyék, városok, községek és egyházak fenntartásának terhei, túlnyomórészt a széles fogyasztórétegekre nehezednek rá. T. Képviselőház! A mezőgazdasági lakosság felsegítésére alkalmas módszerekről úgy az ellenzéki padokról, mint a mi padjainkról, éppen eleget beszéltek. Véleményem szerint, ha a londoni konferenciának egyéb eredménye nem lesz, mint az, hogy az autarchiának eddig áttörhetetlennek tartott vázája megreped, s valamit kell engedni főleg a németeknek a merev autarehi'kus felfogásból, ez is már arra indíthatná a kormányt, hogy a jövőben igyekezzék a bennünket körülvevő államokkal olyan kereskedelmi szerződéseket kötni, amelyek lehetővé teszik, hoe-y a magyar föld termékeinek feleslegét külföldre eljuttassuk, mert ezáltal a magyar mezőgazdasági lakosság valóban vásárlóképessé lenne. A kormánynak gondoskodnia kellene arról, hogy a teljes szociális védtelenségben hagyott mezőgazdasági munkásság munkabére emelkedjék. Ma olvastam erre vonatkozólag egy kimutatást, amelyet a Mezőgazdasági Kamara^közölt. Ez a kimutatás megdöbbentő képet tár elénk és azt bizonyítja, hogy három év alatt az átlagos napszám 3'10 pengőről 86 fillérre szaladt le. Kérdem a t. Házat, jelenlévő t. képviselőtársaimat, a miniszter urat is beleértve, mit tud venni a munkás élelmen kívül, ha 86—90 fillér munkabért kap napi 12—14 órai munkáért? Semmit sem tud vásárolni, tehát a mezőgazdasági munkásságnál meg kell szüntetni a szociális védtelenségét és kell goh-