Képviselőházi napló, 1931. XVII. kötet • 1933. június 06. - 1933. július 13.
Ülésnapok - 1931-197
204 Az országgyűlés 'képviselőházának mészetszerűleg idáig kellett eljutnunk. Ez nem ok, hanem okozat. Nem azért van ma gazdasági nyomor, nem azért van drágaság, — ezt nonsensnek tartom — mert kartellek vannak. A kartell jelenség. A liberális iskola csődöt mondván, nem tudott magán másképpen segíteni, mint úgy, hogy kartellekbe tömörült, hogy piacot tudjon szervezni, hogy árakat tudjon kialakítani, hogy a termelést produktívabbá tudja tenni. Hogy azután a kartelleknél sokszor a profitéhség és a rentabilitásra való törekvés (Sándor Pál: Sokszor? Mindig!) — nem mindig — a közérdekkel szemben áll, az egészen más kérdés, ezek sokkal nehezebb problémák, semhogy jelszavak után indulva ítélhetnők meg ezeket a kérdéseket. (Sándor Pál: Az jelszó, amit a képviselő úr most előadott!) Amit én mondok, az nem jelszó, t. képviselőtársam. (Sándor Pál: Liberális reakcionárius!) Hogy t. képviselőtársam, aki a reakcionáriusok közé tartozik, akiket az előbb jellemezni hátorkodtam, ezt nem hallja szívesen, az lehetséges, de hiszen módja lesz erre reflektálni (Sándor Pál: Nem reflektálok!) és méltóztassék megengedni, hogy gondolatmenetemet zavartalanul folytathassam. (Jánossy Gábor: Keakcionárius vagy Pali, ezt kellett megérni!) T. Képviselőház! Ez az elv, amelyet bátor voltam hangsúlyozni, azt mondja, hogy a kormánynak rá kell helyezkednie álláspontra, hogy a liberális gazdasági iskola teóriái ma már nem élnek. Ennek megvannak a maga következményei. Ezek a következmények megnyilvánulnak abban, hogy mindazok a regulatorok, amelyeket kamatlábnak, diskontnak, hitelszer vezetnek, fedezeti elméletnek nevezünk, azért nem tudják ma funkciójukat teljesíteni, mert tulajdonképpen egy más gazdasági világba voltak beépítve. Ugyanennek a más gazdasági világnak szolgálajtában állottak természetesen összes egyéb intézményeink, sőt még jogszabályaloktásunk is, egész hiteljogunk, egész részvényjogunk, váltó; sőt csekk jogunk: ez mind-mind ennek a^ már elmúlt világnak nem szolgai szolgálatában, hanem annyiban szolgálatában állt, hogy ennek az egész gazdasági rendnek, amely történelmi perspektívából nézve, az emberi civilizáció és haladás szempontjából kétségtelenül óriási eredményeket ért el, eszközei voltak. Ha tehát arra az álláspontra helyezkedem, — aminthogy szerintem * arra kell helyezkednem — hogy ez a liberális gazdasági iskola túlélte önmagát, revízió alá kell vonnom mindazokat az eszközöket is, amelyek mint következményei jelentkeznek ennek az elvi álláspontnak, ha egyszer ezen az elvi állásponton állok. S itt elsősorban fel kell hívnom a figyelmet arra is, hogy ennek egy másik elvi álláspont is a következménye, még pedig az, hogy az egyetemes nemzeti érdekkel szemben minden magángazdasági érdeknek deferálnia kell. Ha tehát ez a két elv a maga teljes tisztaságában, következményeinek legszigorúbb levonásával nem fog érvényesülni az állami élet és a közélet minden terén, akkor félek attól, — mint mondottam — hogy a nemzeti munkaterv nem fog megvalósulni abban a tempóban és azzal az eredményességgel, mint ahogy azt mindnyájan hőn kívánjuk. Maga az egész emberiség fejlődése rendjén tulajdonképpen már új utakat keres, t. Ház. Hiszen éppen a gazdasági krízisből való kibontakozási törekvések egyik fejlődési foka az, amit olyan gúnyosan aposztrofálnak sokan és amit, majdnem azt mondhatnám, olyan gyűlö197. ülése 1933 június 12-én, hétfőn. lettel emlegetnek: az a bizonyos önellátásra való törekvése, amelyre ezt a szép szót találták, hogy: autarkia. En azt hiszem, hogy itt is tévedés van. Ez az autarkia nem oka a világkrízisnek, többek között, hanem ennek a fejlődési folyamatnak következménye; a liberális gazdasági iskola csődjének következménye az önellátás, az autarkia. Szóval, okozat, nem pedig ok. S én őszintén megvallom azt is, hogy ebben az autarkiás mozgalomban én nem látok olyan borzalmas veszedelmet, ha úgy fogom fel, hogy ez inkább gennyesedési folyamat, amelynek végén ott van a gyógyulás lehetősége. Mert előbb-utóbh kénytelenek lesznek főleg a nagyipari államok, a nagy nyugati ipari államok megérteni egymást olyan agrárállamokkal, amelyekkel gazdasági szempontból egymást kiegészítik, szóval kénytelenek lesznek nagyobb autarkiákra lépni és ha ez a történelmi folyamat bekövetkezik, végeredményben elképzelhető még az a ma még utópiának látszó gondolat is, hogy gazdaságilag kialakul hatna egy Pán-Európa. Bizonyos az, hogy a világkereskedelmi forgalom indexe összezsugorodó tendenciát mutat; 1913-ban nagyobb volt a világkereskedelem forgalma, mint ma. Maga ez az egy tény bizonysága annak, hogy a nagyipari államok, amelyek végre is exportra vannak berendezkedve, rövid időn belül sokkal rosszabb helyzetbe fognak kerülni, mint azok a kis agrárállamok, amelyek az autarkiát ma a legjobban sínylik, és ha eddig volt agrárolló, ezentúl bekövetkezik majd az ipari olló. Csak két út van ezen ipari államok számára, amelyen a bajból kikerülhetnek: az egyik az, amelyről már beszéltem, hogy tudniillik nagyobb autarkiás területekben kell egyesülniök, a másik pedig az, hogy óriás invesztíciós hitelekkel új fogyasztópiacokat teremtenek maguknak. A rövid elnevezésű Biz.-nek, a Bank für Internationale Zahlungen-nek, ennek a Baselben felállított banknak lényegében ez volt a célja, mert az volt az elgondolás, hogy az ennek az intézménynek égisze alatt kibocsátandó kötvények lesznek majd azok, amelyek a világpiacon elhelyezve, ezeknek az invesztíciós hiteleknek a megfelelő pénzügyi alapot elő fogják teremteni. Ne méltóztassanak azt gondolni, hogy ez az autarkikus folyamat a világháború után keletkezett új fogalom. Híres, nagy, német közgazdászok, a List Frigyesek, a Fiehték már a múlt század közepén felállították, — igaz, hogy egész más elgondolásból kiindulva és, mondjuk, az angol free trade-vel szemben — a zárt kereskedelmi állam, a der " geschlossene Handelsstaat fogalmát. Ezek az urak nem is számítottak arra, hogy az ő teóriájuk rövid 50—60 év alatt a gyakorlatban ilyen krassz módon fog megvalósulni. Voltak német közgazdászok, akik éppen a túlzott eliparosodással és az exportra való törekvésekkel szemben óva intették például az egész német közgazdaságot. Hiszen még 15—18 evvel ezelőtt Werner Sombart is megjósolta az inflációt és mindazokat a következményeket, amelyek — itt megint csak visszatérek a liberális gazdasági iskolával szemben végbement történelmi folyamat rendjére — ezen a réven előállottak. T. Ház! Ha mármost ezt az elvi alapot foglalom el és egyéb olyan egyetemes problémákkal foglalkozom, amelyeknek megvalósítása elé ma még látszólag áthághatatlan akadályok meredeznek, akkor igenis le kell vonnom a
