Képviselőházi napló, 1931. XVI. kötet • 1933. május 18. - 1933. június 02.

Ülésnapok - 1931-183

Az országgyűlés képviselőházának 183. országunkat a t népegészségügy terén igazán Európa mintaállamává tenni segítsem. Mindent ebből a szempontból akarok nézni és figyelni, mert az orvosi hivatás az emberi lét megmentésének, az élet megjavításának és meghosszabbításának nemes feladatait szolgálja. A múltkoriban, tisztelt Ház, szerencsém volt hosszabb időt tölteni igen neves közéleti férfiú társaságában, aki panaszolta, hogy nálunk Magyarországon nem úgy mennek minden tekintetben a dolgok, ahogyan mehetnének. Ennek az ő véleménye szerint az a magyarázata, hogy nálunk mindent t politikával kevernek s amint ő mondotta, még a tejkérdésbe is politika keveredik. (Györki Imre: A tejbe vizet kevernek!) Hogy ez igaz-e, vagy nem, nem az én' feladatom most eldönteni, csak azt akarom itt hangsúlyozni: ha minden térre beszivárogj a politika, egyetlenegy tere van a magyar életnek, ahonnan azt száműzni kell, s ez éppen az egészségügy. Tisztában vagyok vele, t. Ház, hogy képviselőtársaim mindegyike pártkülönbség nélkül sokkal felemelkedettebb szempontból nézi a magyar életet, semhogy az emberi szenvedést, a betegségek pusztítását, népegészségügyünk elmaradottságát a pártkeretek szűk szemszögén át mérlegelné és nem a nagy, a felemelkedettebb, általánosabb emberi szempontok szerint. Ez a tudat adja meg nekem azt a bátorságot, hogy a felszólalásom kapcsán minden kép vis élőt ársamat^ pártkülönbség nélkül ennek a kérdésnek mérlegelésére, megismerésére buzdítsam. Az orvos-törvényhozónak nem is lehet szebb és nemesebb feladata, minthogy segítsen védgátat emelni ama pusztító betegségek, főkép népbetegségek ellen, amelyek ezt a nemzetet, a magyar^ népet még ma is oly megdöbbentően nagy számban pusztítják. Pedig a magyar élet, a minél számosabb magyar élet s a jól vezetett magyar élet a legbiztosabb kezessége a boldogabb, a nagyobb Magyarországnak, ahol többé nem szedi áldozatait a tüdő vész s nem pusztítja az egyke s nem sorvasztja a gyermekhalandóság a nemzet fejlődő életfáját. Hogy ezt elérhessük, minden .-magyar embernek az együtt érző akaratát és támogatását kell kérnem. Nem szabad a fellegekben járnunk s mint az «Orvosszövetség» című szaklapban nemrégen megjelent cikkemben írtam: «A koldusszegény országban nem lehet a falusi zsellér szalmafeldeles viskójára festett ablaküveget tenni». Ami magyarul és magyarán nem jelenthet mást, mint hogy olyant- kell akarnunk, amihez megvan az anyagi lehetőségünk s aminek a keresztülvitele arányban áll anyagi lehetőségeinkkel. Mert hiába kívánnék én a kormánytól olyan intézkedéseket, amelyek mindenki előtt tetszetősnek mutatkoznának, ha erre nincs meg az anyagi fedezet. De éppen azért, mert mint orvos megszoktam, hogy a reális valóságot nézzem, szeretném, ha rövid felszólalásomban sikerülne a jövő olyan népegészségügyi politikájának körvonalait megrajzolnom, amelynek a megvalósításához vezető utat nem torlaszolja el sem a gazdasági élet nehézsége, sem pedig a kormány pénzügyi kötöttsége. Amidőn a magyar közegészségügy hiányairól beszélek, szigorúau ragaszkodni kívánok a valósághoz, mert el kell ismernünk, ami jó és ami helyes. Éppen ezért nem politikai céllal szólalok fel s nem tévesztik meg állításaimat sem pártszempontok, sem más mellékcéizatok, hanem csupán egyet kérek és pedig azt, hogy ülése 1933 május 18-án, csütörtökön. 51 azok a kormányintézkedések és intézmények, amelyek a népegészségügyet szolgálják, menynyiben szolgálják ténylegesen a magyar nép életét, egészségét, illetőleg egészséges fejlődését is. A szebb, boldogabb magyar jövendőt kívánom munkálni, amelyet a miniszterelnök úr a Nemzeti Munkatervében tételesen lefektetett, hogy a magyar nemzet a Duna-medencében megfelelő helyét, szupremáciáját a népek irdatlan versenyében megtalálhassa. T. Képviselőház! Közel 60 esztendeje iktatta törvénybe a magyar törvényhozás, hogy a közegészségügy vezetése állami feladat. Ezzel a vezérgondolattal az 1876 : XIV. tc.-ben az egészség ápolása, fejlesztése közhatalmi gondoskodás tárgyává lépett^ elő. A magyar közegészségügy újkorának történetét szinte csak az egészségügyi alaptörvény megalkotásától kell számítanunk. A törvény megalkotásával megindított fejlesztés azonban nem volt ütemszerű, hanem, miként ezt cáfolhatatlan történelmi bizonyítékok igazolják, időnként nagyot lendült előre, sokszor azonban keservesen megtorpant. A világháború megszűnése idején ellankadt nemzeti energia, esztendők alatt megint szinte csapongó lelkesedéssel iramodott neki az elpusztított biológiai és gazdasági károk helyreállításának. Sajnos, ezt a legiíjabb fellendülést a gazdasági világválság veszedelmesen lefékezte. Ma már az esztendők óta húzódó idült válsággal az államélet minden vonatkozásában számolnunk kell. A leromlott gazdasági helyzet és a munkanélküliség olyan mértékben csökkentette a lakosság életszínvonalát és ellenálló energiáját, hogy az ma már az egészségügyi statisztika által objektíve mérhető károsodást okozott a népegészségügy terén. Számolva az adottságokkal és lehetőségekkel, olyan egészségügyi szükségprogramm megalkotása kívánatos, amely a költségvetésben rondelkezésre álló minden anyagi erőt rendkívüli takarékossággal és csakis okos, tényleges eredményekkel kecsegtető munkafeladatok kivitelében enged hasznosítani. Olyan egészségvédelmi szervezésre van szükség, amely valóban érzékelhető segítséget jelent az ezer bajjal küzködő magyar népesség számára. Véget kell vetni a tervszerűtlen gazdálkodásnak és a rendelkezésre álló szellemi és anyagi erőket minden energiapazarlás gondos elkerülésével kell felhasználni. Figyelembe kell venni azokat a mélyreható változásokat, amelyek a társadalom szervezetében a világháború óta, főleg a gazdasági erőtényezők hatására, végbementek és gondos kutatással kell a közelmúlt eseményeit is boncolgatnunk, mert ebből meríthetjük azokat a tanulságokat, amelyek a jövő észszerű vezetésében helyes irányt mutatnak és megóvnak bennünket az újabb kátyúba jutástól. Tehát a mai súlyos gazdasági helyzetben csakis szükségprogrammot adhatunk, amely az államra nem ró újabb kiadásokat s az állam és a társadalom újabb megterhelése nélkül biztosítja az elérhető legjobb eredményeket. A magyarság települési viszonyainak vizsgálata pedig arról győz meg bennünket, hogy a kereken 8-5 millió népességből kereken 7 millió a kisebb lélekszámú települési helyeken: falun és kisvárosban él. Azért van olyan egészségügyi politikára szükség, amely okosan számol a tényleges helyzettel: a lakosság topográfiai elhelyezésével, kulturális színvonalával, neraih különben a rendelkezésre álló anyagi lehetőségekkel és a hazai viszonyokhoz nem alkalmazható külföldi példák szolgai utánzásával felhagyva a tényleges szükségleteinknek meg7*