Képviselőházi napló, 1931. XVI. kötet • 1933. május 18. - 1933. június 02.
Ülésnapok - 1931-191
476 'Az országgyűlés képviselőházának 1, az a helyzet, hogy Magyarország nem fog gyümölcsimportra szorulni. Már pedig ha fizetési és külkereskedelmi mérlegünket megnézi, minden gondolkozó embernek meg kell borzadnia attól,, hogy egy agrár-országban, ahol a legízesebb és^ legjobb gyümölcs terem, menynyi megszámlálhatatlan százezer pengő megy ki a külföldre gyümölcsért. Észszerű hatáiok között ellenben a magyar gyümölcsnek igenis grandiózus exportlehetőségei lehetnek. Ha a földmívelésügyi kormánynak ezt a gyümölcskultúra telepítését, ezt az állami kölcsönt úgy hajtják végre, ahogyan azt mi mindnyájan szeretnénk és ahogyan azt a legjobbhiszeműen elképzeljük, akkor ez tényleg cselekedetszámba megy és mindnyájunk elismerését fogja kiérdemelni. Végére értem rövid fejtegetéseimnek. Eszembe jut néhány felejthetetlen szó, amit legutóbb, amikor kerületemben jártam, egy öreg hegyaljai szőlősgazda mondott. A mi vidékünkön az-emberek 85—90 éves korban halnak meg, ha a, szekér el nem gázolja őket, bizonyosan azért, mert a bölcsőtől a sírig tokaji bort isznak. (Derültség.) Azt mondotta nekem ez az öreg szőlősgazda, hogy az óbor, amely a hordók sötétjében van elrejtve, megérzi a szőlő virágzását és a kikelet első intésére lepattintja az abroncsot. (Ügy van! Ügy van!) Én kívánnám, hogy a t. földmívelésügyi miniszter úr működése ilyen tavaszi virágzást jelentsen. Fájdalom, ma még az ellenzékiségnek sötét Diogenes-hordójában nem érzem a szőlő virágzását (Derültség.) és ezért a miniszter úr költségvetését, sajnálatomra, el nem fogadhatom. (Helyeslés és taps a baloldalon.) Elnök: Szólásra következik 1 ? Pakots József jegyző: Kelemen Kornél! Kelemen Kornél: T. Ház! Tegnap az éjjeli órákban az előadó úr a földmívelésügyi tárca összes problémáival behatóan és kimerítően foglalkozott. Én azzal, amit előadó úr elmondott, majdnem minden tekintetben egyetértek. Sajnos, az idő rövidsége folytán nem vagyok abban a helyzetben, hogy kövessem őt azon az úton, hogy minden egyes problémával kimerítően foglalkozhassam, ezért csak néhány kérdést ragadok ki és csak ezekkel fogok foglalkozni. Foglalkozni kívánok elsősorban az alföldi problémákkal, speciálisan a Duna—Tisza közének problémáival. (Halljuk! Halljuk!) A Duna—Tisza közének ez a problémája olyan, amelyet a t. Ház tagjai már szinte az unalomig ismernek, hiszen két esztendő • óta nem győzzük ezeket hangoztatni, nem győzünk orvoslást keresni, sajnos azonban, az a tragédiánk, hogy három kormány távozott el azóta és immár a negyedik földmívelésügyi miniszterünk van, akit ennek a kérdésnek nagy horderejéről s az ezzel a kérdéssel összefüggő súlyos igazságtalanságokról meg kell győznünk. Remélem azonban, hogy a földmívelésügyi miniszter úrral sokkal több szerencsénk lesz, sokkal tovább fog a földmívelésügyi miniszteri székben ülni, semhogy ez a kérdés megoldatlan maradjon. (Derültség.) Minthogy a földmívelésügyi miniszter úr előtt ez a probléma, ha nem is egészen ismeretlen, de mint miniszter előtt még nem volt alkalmunk előtte ezt a problémát feltárni, méltóztassék megengedni, hogy ezzel az üggyel kissé részletesebben foglalkozzam. A Duna—Tisza közén pár évtizeddel ezelőtt 130,000 hold lecsapolásra váró terület volt. Meg1. ülése 1933 június l-én } csütörtökön. alakult a Pestvármegyei Dunavölgyi Lecsapoló Társulat, amelynek érdekeltségébe tartozik 36 község, 130.000 katasztrális hold föld és az érdekeltek száma több mint 100.000 ember, főleg kisgazda. A társulat alapszabályai szerint két célt szolgál, egyfelől a lecsapolást, másfelől azonban az 1900 : XXX. te. értelmében létesítendő öntözőművek elkészítését. A társulat célja tehát kettős volt: a lecsapolás és az öntözés. Ez a kettős cél junktimba volt hozva egymással. A lecsapolással elkészültünk. Nem akarom a lecsapolás műszaki részét kritika tárgyává tenni, (Dinnyés Lajos: Pedig lehetne!) mert kétségtelen dolog, hogy olyan szakértők végezték ennek a lecsapolásnak műszaki végrehajtását, akik az országnak legelső vízügyi tekintélyei s én az ő munkáikat, mint laikus^ felülbírálni nem tudom. Van azonban a'kérdésnek egy másik oldala, ez pedig a csatorna közgazdasági vonatkozása. Annakidején, amikor a társulatot megalakítottálk, azok, akik a niegaliatkításnak hirdetői voltak, akik ennek szükségességét hangoztatták, — értem a nagybirtokosokat — az érdekelteknek, a kisembereknek eget-földet Ígértek és azt ígérték, hogy a Duna—Tisza közén a lecsapolással Kánaánt fognak teremteni. Sajnos, a Kánaánból nem lett semmi, a lecsapolás megtörtént, öntözés nélkül pedig semmi remény sincs arra, hogy azok az eredmények, amelyeket Ígértek és kilátásba helyeztek nekik, valóban be is következzenek. Most egy nagy kérdőjel meredezik a Duna—Tisza közén, egy nagy kérdés, igaz-e az, hogy a csatorna és a lecsapolás az Alföldet kiszárítja? (Friedrich István: Igaz!) Egyfelől szakemberek, másfelől pedig különösen agitátorok járják a falukat és izgatnak a lecsapolás ténye ellen s izgatnak a lecsapoló társulat ellen is. Ebben a kérdésben végre nyugvópontot kell teremteni, ebb^n a kérdésben el kell dönteni, igaz-e az, hogy a lecsapolás az Alföldet kiszárítja, igaz-e, hogy a földeket elszikesíti, vagy pedig ez csak ráfogás! Lehetetlenség, hogy az Alföld népét, a Duna—Tisza közének ezt a százezer magyarját folyton aggodalomban tartsák és ezek az emberek attól rettegjenek örökké, hogy a földjük kiszárad, elszikesedik és az Alföld terméketlenné válik. (Mozgás a bal- és a szélsőbaloldalon. — Elnök csenget.) Amennyiben igaz az, hogy a csatorna nem vált be és a lecsapolás aggodalomra ad okot, ebben az esetben a kormánynak kötelessége, hogy ezt a kérdést végérvényesen eldöntse s a lakosságot megnyugtassa abban a tekintetben, hogy nem igaz az, hogy az Alföld ki fog száradni. Ha ellenben ennek valami alapja van, akkor pedig nem lehet ettől a széteső, óriási területre kiterjedő érdekeltségtől várni, hogy itt valamit csináljon, hogy ezt a kérdést megoldja és az Alföldet megmentse a kiszárítástól. Az előadó úr tegnap hivatkozott arra, hogy víztároló készülékeket kellene az Alföldön felállítani, de ehhez megfelelő fedezettel nem rendelkezhetünk. Ha ezekre a víztároló készülékekre szükség van, akkor ezeket valamiképpen mégis csak meg kell teremteni, mert a kormány összetett kézzel mégsem nézheti azt, hogy a csatorna káros következményei beálljanak. Nekein tehát az a tiszteletteljes kérelmem a földmívelésügyi miniszter úrhoz, aki iránt teljes bizalommal vagyunk s akinek gyakorlati érzékéről meg vagyunk győződve, hogy méltóztassék ebbe a kérdésbe belenyúlni, méltóztassék ezt a kérdést tanulmány tárgyává
