Képviselőházi napló, 1931. XV. kötet • 1933. május 02. - 1933. május 17.

Ülésnapok - 1931-174

Az országgyűlés képviselőházának 17 k volna? — Malasits Géza: Nem több, mint ma!) Ez optikai csalódás, Simon igen t. képviselő­társam, mert hiszen, hogy például csak a >szűk­körű magyar gazdasági életet vegyem, hiszi-e képviselő úr, ezek élete a biztos halál tudatá­ban csak prolongálva van bizonyos időre. (Bródy Ernő: Már meg is haltak, csak lát­szólag élnek!) Az ibizonyos, hogy a magyar kormány is a gazdasági válság politikájában ilyen intervencionista eszközöket alkalmazott, megengedem, hogy kisebb mértékben, mint más államok, ami tehertbíróképességünkkel is összefüggésben volt: az adóssági kamatokat mérsékelte, a tőketörlesztések felfüggesztését rendelte el, egyes gazdasági agáiknak mora­tóriumot adott, és a végrehajtási eljárás so­rán hozott be felfüggesztő intézkedéseket és végül nyíltan és burkoltan szubvencionizmus­sal igyekezett egyes gazdasági egyedeket —­amint at. képviselő társam mondja — a rög­töni haláltól megmenteni. A magam részéről, ismétlem teoretikus ér­tékűnek tartom utólag kifogásolni az intézke­déseket. Ha kifogásolok valamit az az, hogy mindezek az áldozatok és intézkedések nem egy egységes koncepció keretében voltak megtéve, amely egységes koncepciónak végső célja az lett volna, hogy a gazdasági válságot likvi­dálja. Gazdasági válságunk főoka az, hogy a múltból áthozott adósságteher küszködik a jövő élniakarással. Ilyenkor jönnek az adós­ságrendezési gondolatok. Nem térek ki bőveb­ben a devalvációs gondolatra, csak osztozom az előttem szólott t. képviselőtársaim felfogá­sában, hogy ez sem nem célravezető, sem nem igazságos intézkedés. A valuta értékének meg­változtatása sokkal nagyobb jelentőségű és sokkal messzebb kihatású kérdés, minthogy azt az adósságrendezés alárendelt jelentőségű eszközévé volna szabad tenni. De az én t. képviselőtársam azt is elfelejti, hogy az adósság rendezésénél is sokkal fonto­sabb egy stabil valuta megteremtése, nnár pé­tiig stabil valutát csak úgy lehet kreálni, ha a valutának értékét a nemzetközi forgalom­ban kialakult érték alapján állapítják meg. Ha önkényesen állapítom meg, semmi garan­ciám sincs arra, hogy három hét,múlva, má­sodvonalú kérdések szempontjából, nem fog-e jelentkezni a nyomás a valutának, a pénz Iá-. bának újabb megváltoztatására. Ha t. képvi­selőtársam ebből ia felfogásból indult^volna ki, ha azt kívánta volna, hogy a pengő nemzet­közi értéke szerint erre a prezumtív értékre szállíttassék le; akkor az elgondolása kétség­kívül logikusabb lett volna, de ő egyszerűen úgy formulázta s ezzel nyitva hagyta a jövő veszedelmek útját, hogy legalább 50 százalé­kig történjék devalválás. Az a formulázás, 'hogy legalább 50 százalékig, nagymértékben lerontotta ennek az indítványnak elfogadható voltát. Magam részéről meg vagyok győződve, hogy a pénzláb ilyen önkényes leszállítása to­vábbi leszállítás iránt új nyomás következne nagyon rövid idő múlva, és az adósságrende­zés tekintetében befejezett állapotot teremteni nem tudnánk. Ennek nyomában éppúgy ott maradt volna az adósságrendezés problémája, mint ahogy ma van előttünk. (Eckhardt Tibor: Csak lehetővé tette volna, hogy segítsünk A, gazdákon.) Osztozom Lakatos t. képviselőtársam véle­ményében, hogy az adósságrendezésnek más útját kell keresni, de mégis erre a közbeszó­lásra válaszolnom kell, hogy segített volna a gazdákon, mert akkora fontosságú a kérdés, . ülése 19 BÈ május h-én, csütörtökön. $3 hogy véleményem szerint hamis illúziókat nem szabad fennlhagyni. Az bizonyos, hogy egy ilyen pénzlábleszállítás egy csapásra olyan pszihológiai hatást idéz fel, hogy ennek követ­keztében az árak feltétlenül felszaladnak. Ha már most az árak felszaladnak s itt va­gyok az államháztartás megoldatlan problémá­jával, akkor elkerülhetetlen, hogy az egész ter­melésben, a munkabéreknél s az egész államház­tartásban a fizetéseknél alkalmazkodnom kell a felment árakhoz, m akkor,- hacsak nem aka­rom minden adóteher alól az általa védett réte­geket mentesíteni, kénytelen vagyok a másik ol­dalon adóemelésekkel paralizálni ennek ihatását. (Eckhardt Tibor: Csak a kartelárakat nem sza­bad' felemelni, az agrárollót lehet megjavítani!) Abban egyetértünk, hogy a kartelárak tekinteté­ben intézkedni kell, de nem egy felfelé tendáló animálást kell adni az áraknak, hanem inkább mostani állapotából kell igyekezni lefelé szorí­tani G*S ci hatást elérni. Ami pedig az adósságrendezést illeti, egy ilyen pénzlábleszállítás a legsúlyosabb igazság­talanságokat jelenti; nem infláció, mint ahogy tiszteit képviselőtársam mondotta, de hatásában ugyanaz. Egy ilyen pénzlábleszállítás feltétlenül azt jelenti, hogy nem tudok segíteni a leszállí­tás dacára olyanokon, akiken keiléne segíteni s esetleg segítenék olyankon, akik egyáltalában nem tartoznak a segítségre szorulók kategóriá­jába. Nem folytatom, mert a konkrétumra kell rá­térnem. Felállított tételem az volt, hogy a kor­tmiány a gazdasági élet likvidálása terén nem halad előre. Hogy adósságainkat likvidálni kell, ha itt termelést lehetővé akarunk tenni, ha fel akarunk készülni a külföldi viszonyok javulásá­nak pillanatára, az nem lehet kérdés, csak a mód kérdése. Itt nem egészen osztom tisztelt képviselőtársamnak azt a beállítását, hogy kü­lönbséget tesz a külföldi adósságok és a belföldi adósságok között Az ő elgondolása logikus, de azt hiszem, a kérdést nem oldja meg száz száza­lékig, ha a külfödi adósságok csökkenését csak az idegen valuták csökkenésétől várja. Nincs garanciám arra, hogy a valuta csökkenése eléri azt a fokot, amelyet az adósság rendezésénél al­kalmaznom kell. Képviselőtársam azonban a íbelső adósságoknál rátért arra az elgondolásra, hogy a kényszeregyezség elveinek keresztülvite­lével kell a kérdést megoldanunk. (Helyeslés a jobboldalon.) Ezt az ötletet, ezt a kívánságot — amint az iittlévő képviselőtársaim közül is sokan igazol­hatják — az első alkalommal én követeltem We­kerle Sándor volt pénzügyminiszter úrral szem­ben, amikor ő volt a földteherrendező javaslatot hozta. A pénzügyminiszter úr elutasította, a Ház elutasította. Kívántam másodszor a Károlyi kormány ideje alatt, amikor szintén indokoltam azt, hogy erre az útra kell térnünk, mert ez az egyetlen járható út. Akkor is elutasították. Ma a németek már ugyanerre az útra térnek, Tyler népszövetségi biztos úr a maga részéről is ezt az utat ajánlj el j M t. túloldal is helyeslés­sel fogadja. Emlékszem nagyon jól, hogy Tomcsányi Vilmos Pál t. képviselőtársammal abban az időben vitám volt erről és ő felszólalásában a következő indokkal utasította el az én gondola­tomat: «Itt nem vagyonrendezésről van szó, hanem adósságrendezésről.» Ezért nem fogadta el a kényszeregyezséget. Ez az a borzalmas illúzió, amiben mi élünk.

Next

/
Oldalképek
Tartalom