Képviselőházi napló, 1931. XV. kötet • 1933. május 02. - 1933. május 17.

Ülésnapok - 1931-180

404 Az országgyűlés képviselőházának 180. ülése 1933 május 15-én, hétfőn. Iámnak, a kormányhatalomnak intézkedéseivel kerül ellentétbe. Ügy érzem, a szociálpolitika ma minden államnál fokmérője egyrészről az állami és társadalmi rendszer életképességének, másrészről pedig- az; állami és társadalmi szélsőségek lefaragása céljából ez volna az egyetlen hadszíntér, amelyen magának az államhatalomnak meg" kellene vívnia csatáját, hogy a társadalom belbékéjét szociális intézkedésekkel biztosítsa. Bár a szociális bajokon teljességgel megnyugtatóan segíteni nem lehet, mégis kell kiegyenlítésre törekednünk. Ügy érzem, hogy a szociális minisztérium ellenpólusa lehet a pénzügyminisztériumnak. Az egyik a szív, a másik pedig a rideg- élet problémáját öleli fel. Az egyik az édesanya, a másik pedig a mostoha szerepét tölti be, tehát érezzük valamenynyien, hogy a legnagyobb szeretettel kell a nagyközönségnek legalább egy állami intézményre gondolnia, míg a másik itézménnyel szemben, méltóztatik nagyon jól tudni, hogy a legnagyobb gyűlölettel viseltetik a közönség, mert nemcsak nálunk Magyarországon, hanem sehol a világon nem szeret senkisem adót fizetni. Ügy érzem, Ihogy a szegénység, nyomor, munkanélküliség,^ betegség r hadirokkantság egész embert kívánnak és^ egész munkakör felölelését teszik^ szükségessé, amelyet én a népjóléti minisztériumban látok teljességgel körvonalazva. Nagyon helytelen takarékosság szerintem a népjóléti minisztérium megszüntetése, mert egyes emberek visszaélései nem teszik szükségessé, hogy egy intézményt szüntessünk meg. (Ügy van! Ügy van! balfelöl.) Ügy érzem, azért, hogy ezek a visszaélések előfordultak, nemcsak a mélyen t. kormány felelős, hanem, felelős maga a parlament is. Most utalok előttem szólott t. képviselőtársam felszólalására. Ha a zárszámadásokat szigorúan tették volna kritika tárgyává és jobban, alaposabban megnézték volna •— akár a költségvetés részleteiben való tárgyalásánál —, hogy mit mire adnak, mire szavaznak meg, mire fordítanak és hol gyakorolhatják az ellenőrzést a maguk részéről teljes egészében, akkor mindezek az állapotok nem következtek volna be. (Erdélyi Aladár: Csakhogy akkor nem kaptuk ám még meg a zárszámadásokat!) Ügy érzem, hogy a szociális problémák az egyes szakminisztériumokban el fognak sikkadni és azoknak megoldását tulajdonképpen nem viszik olyan __ cél felé, amely egységes álláspont kialakulását tenné lehetővé. (Homonnay Tivadar: Sok a dajka!) Utalok arra, hogy a jelenlegi helyzetben igen szomorú viszonyok között van az állam közegészségügyi politikája. Be van sorolva a belügyminisztériumba, azonban azt, hogy ez a kérdés menynyire érdekli a belügyminisztérium egészségügyi és szociális problémákkal foglalkozó osztályait, mutatja, hogy tegnap, amikor az Országos Orvosszövetség kongresszust tartott,, minden hatóság megjelent ott és elküldte képviselőjét, hogy az általános higiéniával kapcsolatos kérdések tanulmányozásánál jelen lehessen és meghallgathassa a mindenhonnan felütköző panaszokat, egyedül a belügyminiszter úr nem képviseltette magát, sem senkit ki nem rendelt abból a célból, hogy ebben a. kérdésben legalább hazavigye azokat a híreket és azokat a tényeket, amelyeket ott hallott . és látott. (Zajos mozgás.) Pedig ennek az országnak közegészségügyi politikája szerintem teljesen elhibázott. Megállapítom ezt abból, hogy se a profilaxis terén nem tudott eleget tenni a kívánalmaknak, sem pedig a betegek gyógyítását nem tudta biztosítani. Az államhatalom^ eddigi egészségügyi politikája főként az egyéni gyógykezelés céljait szolgálta, kórházak és szanatóriumok építését favorizálta, amelyeket ma már fenntartani nem tudnak, pedig a modern higiéné iránya a betegségek megelőzése, a prevenció és ezzel a közegészségügyi szolgálatnak olcsóbbá és eredményesebbé tétele kell hogy legyen, ímert kórházak és szanatóriumok építésével és fenntartásával csak a betegeket hívjuk elő, de nem szanáljuk magát a közegészségügyet. A profilaxist, úgy érzem, csak egy gondtalan és megfelelő életviszonyok között levő orvostársadalommal lehetne biztosítani. Sem a népjóléti minisztérium, sem a kultuszminisztérium nem foglalkozott az orvostársadalom problémáival és különösen nem foglalkozott az orvosi túltermelés kérdésével, nem számolt az orvosi társadalom elproletarizálódásával. Ezzel foglalkozni pedig különösen fontos volna, mert az orvostársadalom mindig fermentáló elem volt, amely veszedelmes lehet, ha magára hagyjuk és könnyen a társadalom veszélyére is szolgálhat, ha nem sietünk segítségére. Lehet, hogy mindez hiúságból, vagy pedig anyagi érdekekből történik, lehetséges, hogy talán a miniszteri biztosok, akik a vizsgágra kiküldettek nem gyakorolták a maguk jogait abban az irányban, hogy a vizsgákon vétójoguknak eleget tegyenek és így ők is okai hogy ilyen viszonyok alakultak ki. Pedig ez lett volna a kötelességük, ezzel kellett volna törődniök és nem azzal, hogy minél nagyobb összegekben vegyék fel a különdíjakat, amelyekkel ma szerintem csak a vizsgadíjak drágítását idézik elő. Már pedig ha indokolatlanul nem teljesítették ezen a téren kötelességüket, akkor teljesen felesleges volt az ő eddigi működésük.' Bizonyítani tudom, hogy az Orvosszövetség állandóan felhívta az illetékesek figyelmét erre a körülményre, unos-untalan hangoztattuk, hogy a vidéken lehetetlenség az orvosok elhelyezése. Nincs meg vidéken az orvos elhelyezkedésének előfeltétele, nincs megfelelő orvosi lakás és nincs meg az^ orvosi megélhetést biztosító fix javadalmazás sem. Ma a helyzet az, hogy már odakünn a vidéken sem tud egyetlen orvos se tisztességes körülmények között megélni, annál kevésbé' tud megélni az az 1500 diplomás orvos, akiket a Magyar Országos Orvosszövetség ezidőszerint nyilvántart s akik Budapesten mint gyógyszerügynökök, címírók stb. jutnak csak valami munkához — kénytelenek ilyen alkalmi munkát vállalni —, hogy legalább a megélhetéshez szükséges minimális összeget elő tudják teremteni. 1920-tól 1930-ig évente 400 új diplomás orvos került ki az egyetemekről, akkor, amikor mindössze 100 orvos volt évente a fogyaték az országban. Méltóztassanak tehát elképzelni, micsoda orvosi túlprodukcióval állunk ma szemben! Almikor először utaltunk erre a veszedelemre, akkor Scholtz államtitkár úr a Pester Lloydban egy cikket írt, amelyben kifejtette, hogy nagyon örül annak, hogy ilyen orvosi túlprodukció van, mert ez az egyedüli lehetőség arra, hogy az ország közegészségügyét szanálni lehessen. Ügylátszik, Scholtz államtitkár úr légüres térben mozog, s ezekről a problémákról nem vesz tudomást s örömét fejezi ki ezek felett. Ezt én nem tudom megérteni akkor, amikor a kormányzat nem gon-