Képviselőházi napló, 1931. XV. kötet • 1933. május 02. - 1933. május 17.

Ülésnapok - 1931-179

370 Az országgyűlés képviselőházának nómia is megszavazta, miért akadékoskodik a minisztérium? A Társadalombiztosító most tartotta közgyűlését és ha valaki figyelemmel nézte ennek a hatalmas nagy apparátusnak, intézménynek mérlegét és kimutatásait, látta, hogy például az az állami hozzájárulás, amellyel a betegségi ágazatnál tartozik az állam hozzájárulni, 3,200.000 pengőben volt megállapítva és ezt leszállították 2,400.000 pengőre; nem tudom milyen alapon, törvényes joga volt-e ehhez a kormánynak? Űgylátszik nem volt fedezet, tehát egyszerűen leszállították a 3,200.000 pengős hozzájárulást 2,400.000 pengőre. De tovább megyek. Az öregségi biztosításról szóló törvény 4 millió pengő állami hozzájárulást ír elő. Ez az összeg évenként még 5%-kai emelkedik, mégis azt látjuk, hogy ezt a 4 millió pengőt teljesen törölték és az nem szerepel a költségvetésben. (Rassay Károly: Ez nem helyes! De miért fogadja el a költségvetést?) A törvény előírja és kötelezi a kormányt, hogy a társadalombiztosításnál a betegségi ágazatra 3,200.000 pengőt, az öregségi biztosításra pedig 4 millió pengő hozzájárulást tartozik fizetni, ennek alapján készültek el a kalkulációk, a statisztikák, most pedig egyszerűen vagy kimaradtak ezek az összegek vagy lényegesen leszállították ezeket. De még az sem történt meg, hogy a kormány kilátásba helyezte volna, hogy ezeket az összegeket a következő években részletekben megfizeti

1

. Itt természetesen szeretném megkérdezni a pénzügyminiszter urat, hogy miképpen gondolja ezt, mikor fogja a Társadalombiztosító részére beállítani a 4 millió pengőt és a betegségi ágazatnál a még hiányzó 800.000 pengőt? A Társadalombiztosító Intézet kimutat 50 millió pengő kinnlevőséget. Nézetem szerint ennek az 50 millió pengő kinnlevőségnek legnagyobb része leírandó, mert részben vagy régen meghaltak vagy tönkrementek vagy újra munkavállalók lettek azok az iparosok, akik ezt befizetni tartoztak volna; de még mindig nyilvántartják ezeknek az adósságát, évrőlévre kamatoztatják még hozzá erős kamatokkal, hiszen ebben van talán még 120% kamat is, de határozottan állítom., hogy a legutóbbi időkig 24%-kal kamatoztatták és még ma is 12%-os kamat terheli ezeket a kimutatásokat. Kérdem, mi értelme van annak, hogy papíron kimutatnak milliókat ugyanakkor, amikor tudják és érzik, hogy ez nem is folyhat be? Nem volna-e helyesebb^ ha a kormányzat felhatalmazná az autonómiát arra, hogy vizsgálja felül ezeket a dolgokat? Az autonómiának van is erre vonatkozólag egy javaslata a belügyi kormányzatnál, amelyben kéri, hogy a már régen behajthatatlan követeléseket leírhassa. Ha pedig vannak olyanok, kikkel egyezkedni kénytelen, mert fizetésképtelenek, akkor legalább mentsék'meg, ami megmenthető, de nem helyes^ semmiképpen sem, hogy még tovább is csinálják ezeket a kimutatásokat, évről-évre szaporítsák; nem helyes 50 millió pengőt kimutatni a mérlegben, mint a munkaadókat terhelő követelést, amikor éppúgy tudják a mukaadók, mint a munkavállalók, hogy ez nem fog befolyni. Mindezek figyelembevételével énis a Társadalombiztosító mérlegét nagyon jó mérlegnek tartom, mert látom, hogy be van állítva a betegségi ágazatnál 24 millió pengő, amely le van már írva a mérleg szerint s ugyancsak az öregségi ágazatnál is 15 millió r pengő. Ezek szerintem bizonyos latens tartalékot is jelentenek. Azt gondolom, hogy a Társadalombiztosítónál az, amit az autonómia kér a miniszter 179. ülése 1933 május 12-én, pénteken. úrtól, hogy rendet teremtsen, hogy azt a nagy apparátust csökkentse, azokat a túlkiadásokat, amelyekre Csilléry képviselőtársam t is többízben, célzott valahogyan apasszuk, még mindig keresztülvihető a nélkül, hogy a munkavállalókat, illetőleg a biztosítottakat károsodás érné. T. Ház! Legyen szabad egypár szót a munkanélküliségről is szólnom, illetőleg arról, a nagy nyomorról, amelyben ^ élünk. Csodálkozva hallom egyes képviselőtársaimtól, hogy ma már megindult a munka, (Zaj és ellentmondások a szélsőbaloldalon.) hogy ma már valamiképpen lendületet nyert künn a gazdasági élet. (Propper Sándor: Ezt álmodtákí) En a gazdasági életben forgok. Mindenfelé iparkodom körülnézni és sajnos, azt látom, hogy az iparosok százai, mindig többen és többen, (Körmendy Mátyás: Most is a szegénykonyhán élnek!) kereskedők mindig többen és többen kénytelenek az üzletredőnyt lehúzni, azt látom, hogy a munkanélküliek száma mindig nagyobb. Arra hivatkoznak, hogy a szociáldemokrata szakszervezetek kimutatásában most talán egy ezres számig terjedő eltolódás van és erre hivatkozva gondolják, hogy talán csökkent a munkanélküliség. Ez tévedés, itt csak eltolódások vannak. Szerintem a munkanélküliség mérvét legbiztosabban igazolja a Társadalombiztosítóban bejelentett munkavállaló segédek száma. Amikor azt látjuk, hogy ezelőtt két évvel 800.000 volt a Társadalombiztosítóban bejelentett munkavállalók száma és azt látjuk, hogy ez a szám az elmúlt év decemberéig leesett 596.000-re, s azt hittük, hogy akkor a legmélyebb ponton volt a munkanélküliség, látjuk, hogy decembertől mostanáig, tehát a legutóbbi időig is nagyon romlott ez a statisztika, mert most csak 563.000 a bejelentett munkavállalók száma. Ez igazolja a munkanélküliség nagy mérvét és ezt igazolja az a körülmény is, hogy jönnek hozzánk, — főleg budapesti képviselőkhöz — százával az emberek, (Ügy van!^ Ügy van! a jobboldalon és \a balközépen.) ós könyörögnek, hogy a legkisebb kis kenyérlehetőséghez juttassuk őket, mi pedig nem tudunk egyebet tenni, mint legfeljebb azt, hogy amikor odajön egy öt-hat gyermekes családapa, elküldjük az elöljáróságra, hogy ott egy vagy két ebédjegyet adjanak neki vagy legjobb esetben a csatornázási munkálatoknál vagy az útépítési munkánál itt-ott el tudunk helyezni egy-egy embert. Ez lehetetlen helyzet és az ilyen nyomor előtt behunyt szemmel nem lehet elmenni; nem lehet strucpolitikát űzni, nem lehet azt mondani, hogy itt nincs nyomor, nem lehet, hogy így kendőzzük, leplezzük a nyomort. Sajnos, ezt kell megállapítaniuk mindazoknak, akik nyitott szemmel járják a gazdasági életet. Tessék csak kimenni a városok perifériáira, rögtön meglátják, hogy élnek ma az emberek. Én a Józsefvárosnak lévén képviselője, gyakran megfordulok a város külső részein, megfordulok az Usetty képviselőtársam által említett kiserdőben, megfordulok azokon a nyomortanyákon és telepeken, ahol azt látom, hogy kicsiny odúkban 10^-12 ember lakik, ahol igazán az emberi méltóságot súlyosan megcsúfoló helyzeteket látok. Erkölcsi szempontból is lehetetlen helyzeteket tapasztal az ember, amikor látja, hogy egy szobában, egy helyiségben öregek fiatalokkal, férfiak nőkkel kénytelenek együtt lenni és együtt aludni. Azt hiszem, hogy ezt az álla-