Képviselőházi napló, 1931. XV. kötet • 1933. május 02. - 1933. május 17.

Ülésnapok - 1931-179

Az országgyűlés képviselőházának 179. ülése 19$$ május 12-én, pénteken. 359 úgy bent, mint kifelé folytat, ennek következménye az a bizalom, amely a mostani időkben Magyarország iránt olyan nagymértékben megnyilvánul. Tisztelt Ház! Ena miniszterelnök úrnak a legteljesebb elismeréssel adózom azért, hogy ennek az országnak csüggedt és a bizonytalanságban már minden reményt elvesztett lakosaiba bizakodást és reménykedést öntött és ma, bármennyire nehéz is a helyzet, egyet nem lehet és nem szabad elvitatni, azt, hogy mindenki bizakodik, reménykedve néz a jövőbe és bizakodva néz a vezérre. Erre mutat, ami végtelen örvendetes, az ellenzék mérsékelt kritikája is, ami nagyon helyes és nagyon kívánatos, mert ez a nemzet érdekeit kifelé r nagymértékben szolgálja. Mi a magunk részéről ezzel is tanújelét adtuk, annak és tanújelét adta különösen a túloldal, hogy a nemzet egyetért abban a nagy kérdésben, amely mindnyájunknak bajait csak a revízió alapján tudná gyökeresen orvosolni. A nemzeti egység pártja is a szó szoros értelmében, a maga valóságában ma úgyszólván teljesen magára talált és mint egy^ ember jár a vezér mögött és járja azt a nehéz utat, amely még tövises, de amelyen keresztül minden remény feljogosít bennünket arra, hogy el fognak bennünket vezetni és eljutunk majd az ígéret földjéhez. A magam részéről én is járom ezt a tövises, nehéz utat. Boldog vagyok és leszek, hogyha bármilyen alkalommal egy fél téglával is hozzá tudok járulni e nagy cél eléréséhez, az ország nagyságának kiépítéséhez, megvalósításához. T. Ház! Ezen a téren le kell dőlni minden válaszfalnak felekezetek és társadalmi osztályok között. A miniszterelnök urat arra kérem, hogy ezen a téren haladjon bátran, bölcsen, egyenesen azon az úton, amelyen elindult és mint a magyar nemzet miniszterelnöke és vezére, kiáltsa oda a nagy világnak, hogy Trianon feloldása nélkül, a revízió nélkül, a magyar nemzet nem élhet. Eme égbekiáltó igazságtalanság megszüntetésének bekövetkezésére, megszüntetésére kérem én az ő munkájához az Isten áldását és kérem a Ház minden tagjának támogatását- Es mert én iránta és a kormány iránt a legteljesebb bizalommal viseltetem, a költségvetést elfogadom. {Éljenzés és taps a jobboldalon. — A szónokot többen üdvözlik.) Elnök: Szólásra következik? Frey Vilmos jegyző: Meskó Zoltán! .Meskó Zoltán: Igen t. Képviselőház! Simon János t. képviselőtársam felszólalásába bekapcsolódva magam is elismerem, hogy az igen t. miniszterelnök úr jövetele odakünn a perifériákon bizonyos nyugalmat hozott, bizonyos reményeket keltett, A miniszterelnök úr megbízatása első napjaihan a rádióban beszélt a magyar néphez, Felvonulásokat rendeztek. Az emberek vártak valami újat, jobbat, valami mást, mint ami volt eddig. Elismerem és elismeri mindenki, hogy nagy reménységgel néztünk a jlölvő elé, de sajnálattal kell megállapítanom, — ez a valóság és az igazság — hogy ma már kezdenek az emberek elcsüggedni. Ma már a politikai beszédek nem érdeklik az embereket, el is szoktatják őket tőlük, mert tudvalevőleg az ellenzéknek, de a kormánypárti képviselőknek sem szabad beszámolókat tartani, szóval nem is tájékoztathatjuk a választóközönséget arról, hogy mit végeztünk vagy mit nem végeztünk itt az ország házában. Nekem nem esiík jól ezt megállapítanom, öszinKÉPVISELÖHAZI NAPLÓ 3GV. tén mondva azok közé tartoztam és tartozom, akik szívesebben vették volna, ha ezt a lelki felemelkedettséget, bizakodást, reménységet, napról-napra jövő tettek alátámasztották volna és valóban meg lehetett volna teremteni azt a kívánatos nemzeti egységet, amely nélkül ezt az országot talpraállítani lehetetlen. Mi, akik az országot járjuk és állandóan érintkezésben vagyunk nemcsak a saját választóinkkal, de az ország minden részével... (Neubenger Mihály: Szabad?) Az országba kiutazni, kimenni és érdeklődni igenis szabad, ha mindjárt gyűlést nem is lehet tarani, (Neuberger Mihály: Bravó!) Kint járunk a vidéken és idegen kerületekbe is betévedünk. Legyünk őszinték, az idegen választó szabadabban, őszintébben nyilatkozik egy másik képviselőnek, mint a saját képviselőjének. Így jobban rátapintunk az igazságra, jobban megtudjuk, hogy tulajdonképpen mi fáj odakünn, jobban ki tudjuk ismerni a hangulatot, a nép felfogását és sokkal reálisabb tapasztalatokat tudunk szerezni, mint szerzünk saját kerületünkben. Mikor én és barátaim künn járunk, azt látjuk, hogy az emberek valóban kezdenek elfásulni s csend van az országban. Jól állapította meg ezt tegnap mélyen t. képviselőtársam. De ez a csend valahogyan nem tetszik. Én régen foglalkozom a magyar földmívelő néppel, sokat jártam évtizedeken át az országot, elmondhatom, hogy minden vidékét bejártam, de őszintén megmondom, hogy nekem ez a nagy csend valahogyan nem tetszik, mert ez a fásultság csendje és nem a megelégedettségé. Az emberek el vannak fásulva, kezd rajtuk valami különös érzés erőt venni a «minden mindegy» érzése. Ez a legveszedelmesebb közérzet, • mert mikor a «minden mindegy» érzése bekövetkezik, az emberek kaphatók mindenféle szélsőségre. T. Képviselőház! Elismerem, hogy a miniszterelnök úr a legjobb szándékkal eltelve jött. Elismerem ezekből a padokból is, hogy a miniszterelnök úr keresi a járható jobb utakat, a célhozvezető utakat, amelyeken az országot mostani szomorú helyzetéből kivezetheti, de úgy veszem észre, hogy a nemzetközi kapitalizmus által megjelölt utakon haladva s a liberalizmus gazdasági rendszerének útvesztőjében nem bírja azt az utat megtalálni, amely után a lelkek sóvárognak s amelynek elkövetkezésétés kiépítését évtizedeken át hirdette. Nem képes a miniszterelnök úr ezt az utat megtalálni, mert miként a Szahara sivatagjában a sivatag betyárjai a mellékutakra helyezik azokat a póznákat, amelyeknek pedig az oázishoz vezető utat kellene jelezni, úgy nálunk is az útjelző póznák elhelyezése nem vezet ahhoz az úthoz, ahhoz a célkitűzéshez és ahhoz az oázishoz, amely ezt az országot az öncélúság jegyében a boldogulás felé fogja vezetni. T. Képviselőház! Ügyes, láthatatlan kezek ezek, amelyek ezeket a póznákat kitűzik. Tagadhatatlan és kétségtelen, hogy a miniszterelnök úr a legnehezebb időkben vette át az ország kormányzását és mindenki, azt hiszem, világnézeti különbség nélkül várt valamit. A mi oldalunkon reménységgel és biztonsággal vártuk, hogy új utakat fog megjelölni, új irányt fog szabni, vártuk, hogy nemcsak a stílus lesz új, hanem a rendszer is; a másik oldalon pedig féltek, hogy hátha erre az útra fog tévedni, amely útnak a járását vártuk és várjuk még ma is, sajnos, azonban ez a mi várakozásunk eddigelé nem következett be. 51