Képviselőházi napló, 1931. XV. kötet • 1933. május 02. - 1933. május 17.

Ülésnapok - 1931-177

234 Az országgyűlés képviselőházának 177. ülése 1933 május 10-én, szerdán. felejtsük el elődeinknek azokat a küzdelmeit, amelyeket az ilyen magasabb és ideális célok érdekében folytattak; várjuk be az események folyását, úgy, mint azok bekövetkeznek, és íördítsunk minden erőt és minden energiát arra. hogy ennek ai nehezen küzdő; és gazdaságiakban nélkülöző népnek biztosítsuk a mindennapi kenyerét. Azt hiszem, hogy azoknak, akik így gondolkoznak, nincs igazuk, (Ügy van! a baloldalon.) Az, aki feláldozza a múltját, és végleg szakít azzal, merőben labilissá teszi a jövőt. (Úgy van! a baloldalon.) És téved az. aki azt hiszi, hogy Európának ezen a pontján egy nemzet merőben vegetatív életet élhet és téved az, aki azt hiszi, hogy, ha valaki kizárólag csak a kenyér gondjára fordítja a maga tevékenységét, hogy .akkor az a mindennapi kenyeret meg

1

, is fogja tényleg kapni. Hozzáteszem, hogy ebben az esetben nem is érdemli meg. (Ügy van! Ügy van! taps a baloldalon és a balközépen.) Magyarország még mai elernyedettségében is nem csupán a háborúban elfáradtaknaknem csupán a materialistáiknak, nem csupán a cinikusoknak a hazája. (Úgy van! Ügy vanJ a baloldalon.) A magyarság lényegileg ma is fiatalság és erő, amely keresi a maga érvényesülését és meg is fogja találni azon az úton, amelyet a Szent István-i királyság gondolata jelöl meg. Én ennek a gondolatnak állok szolgálatában; ennek kívántam szolgálni mai felszólalásommal is; mindaddig azonban, amíg a kormányzat részéről nem látok pozitív lépést ezen az úton, a költségvetést nem fogadhatom el. (Élénk helyeslés, éljenzés és taps a baloldalon. A szónokot számosan üdvözlik.) Elnök: Szólásra következik"? Herczegh Béla jegyző: Illés József! Illés József: Mélyen t. Képviselőház! (Halljuk! Halljuk!) Az előttem szólott igen t. képviselőtársamnak, Kállay Tibor barátomnak azokkal ia szavaival kezdem beszédemet, hogy: a magyarságban megvan a fiatalság és az erő, — mintegy folytatni akarván azt a gondolatot, midőn

1 beszédemhez kezdek. Egy esztendeje múlt annak, hogy ugyancsak a költségvetési vitában, május 2-án egy kérdést hoztam a Képviselőház elé, az ifjúság problémájának kérdését, amellyel a magyar parlament ezelőtt egy esztendővel részletesen foglalkozott. Visszhangot adott szavaimnak akkor 22 szónok erről és a másik oldalról, a Felsőházból három szónok ugyanezt a kérdést taglalta. •& elmondhatom, hogy teljesen egyértelmű felfogással. Egy esztendő telt el azóta és én kötelességemnek érzem, hogy amikor a kérdést most, egy esztendő múlva újra idehozom, mintegy beszámolófélét^ is tartsak, elmondjam azt, hogy ebben a kérdésben menynyivel vagyunk előbbre, vagy hol akadtunk meg, hol volna szükségünk a magyar közvélemény támogatására, hogy ezt a kérdést továbbvihessük. Mindenekelőtt szükséges megjegyeznem, hogy a kérdésnek két részét különböztetem meg. Az ifjúsági kérdésnek én a legsürgősebben megoldandó részére mutattam rá, a legégetőbbre, tudniillik az értelmiség krízisének, válságának kérdésére, amelyet úgy szoktunk kifejezni, hogy a diplomás ifjúság kérdése. A másik, ennél nagyobb, sokkal szélesebb és tágabbkörű kérdés, az egész ifjúsági probléma nem lebegett előttem, mert nagyon jól éreztem, hogy csak

1 akkor juthatunk a jövő e kérdésének megoldásához, ha előbb végeztünk, vagy legalább is megtettük a szükséges lépéseket az úgynevezett diplomás kérdésben, _ amely sokkal súlyosabb — merem mondani — mint az egész ifjúsági probléma. Súlyosabb azért, mert a háború és az összeomlás után a magyar diplomás ifjúságnak, tehát az intelligenciának egy része úgyszólván megtorlódott, nagy tömege nem találván elhelyezkedést az életben a megcsonkított Magyarországon, ahol még a menekült diploma.

s ifjak hosszú sora is keresett elhelyezést, — s olyan nagy számot tett ki, hogy éveken át nem is lehetett szó arról, hogy valaki ezeknek elhelyezéséről, kenyérhez, munkához juttatásáról beszélhessen. Ügy látszott, hogy amint beszélték: a 10.000, majd 8000, majd 7000 ilyen diplomás mérnöknek, tanárnak, jogásznak, gyógyszerésznek és orvosnak az elhelyezése lehetetlen probléma a mai viszonyok között. Mélyen t. Ház! Talán nem kell ismételnem az egy évvel ezelőtt elhangzott beszédemnek azt a tételét, hogy én ebben a kérdésben lehetetlent nem ismerek. Kifejtettem akkor, hogy ha a magyar társadalom és a magyar állam nem tudja megoldani ezt a kérdést, akkor hiába akarja megoldani az egész ifjúsági problémát, pedig anélkül nincs nemzeti életfolytonosság, enélkül nincs más, mint lemondás, lemondás az egész jövőről. Generációk jönnek, generációk mennek a nemzet életében, s ha ezek munkafolytonosságát biztosítani akarjuk, akkor kénytelenek vagyunk és kell ezzel a problémával foglalkoznunk. Az első kérdés, amelyet magunk elé kitűztünk az volt, hogyan tudjuk az akciót társadalmilag megszervezni, a kérdés megoldásához hogyan tudjuk megadni a lehetőségeket? S itt örömmel kell megállapítanom, hogy a parlamenti pártok öszeálltak, és az a pártközi bizottság, amely az országos bizottságban helyet foglalt, attól a perctől kezdve, hogy a munkát a kezébe vette, félretéve minden pártpolitikai törekvést, ennek a nagy nemzeti kérdésnek megoldásánál vállvetett erővel küzdött és munkálkodott azokkal az egyetemi tanárokkal és azokkal a szakférfiakkal együtt, akik már előbb is keresték a megoldás útjait és lehetőségeit. Nem akarom ennek az országos bizottságnak szervezetét itt ismertetni, csak annyit akarok belőle kiemelni, hogy az országos bizottság, az állástalan és munkanélküli diplomások országos bizottsága, elnyerte a közvélemény erejével azt, hogy a kormány is támo' ' a a maga hatalmával, hogy a kormány is elismerte, és köszönettel kell meghajolnom a mi mélyen t. elnökünk előtt, aki az országos bizottságnak itt a parlament házában egy kis székhelyet biztosított, irodát adott. Köszönettel kell vennem azt, hogy ezzel a parlament égisze alá helyezte ezt a kérdést. (Helyeslés és éljenzés a jobboldalon.) Ennél a munkánál első törekvésünk az volt, hogy tiszta képet alkossunk magunknak. Különös, hogy mindenről van nálunk statisztika, csak erről az egy kérdésről nem volt. A diplomák számát meg tudjuk állapítani, azt tudjuk, hogy az egyetemek, a különböző egyetemi és akadémiai főiskolák hány ilyen diplomát állítanak ki évente és ha körülbelül 2700—3000-re teszem ezt a száraiot, az összes akadémiai főiskolákat véve, ami igazán nagy szám a mai körülmények között, akkor tisztába tudunk jönni azzal, hogy miennyi a térm-es, de nem tudjuk azt és arról nincs sta-