Képviselőházi napló, 1931. XV. kötet • 1933. május 02. - 1933. május 17.

Ülésnapok - 1931-177

230 Az országgyűlés képviselőházának 177. ülése 1933 május 10-én, szerdán. natkozásban is. Ha pedig arra hivatkoznak, hogy más országok is eltértek az aranyvaluta- j tói, éppen úgy, mint mi, de nem tartották j fenn azt a fikciót, amely a külföldi pénzek ! érték jegyzésénél a mi jegybankunk jegyzésében mutatkozik, akkor rá f kell mutatnom arra, hogy az általános árnívó tartása nálunk más eszközöket igényel, mint a nyugati államokban. Más eszközöket igényel pedig azért, mert a mi fizetési mérlegünk alakulása más, mint ezeké a külföldi államoké; ott nem áll fenn, nálunk pedig fennáll annak szükségessége, hogy mesterséges, hatalmi eszközökkel befolyásoljuk a fizetési mérleg passzív oldalát, — amint tesszük azáltal, hogy megtiltottuk a külföldre való kamatfizetést, megtiltottuk a külföldi értékek vásárlását és korlátozás alá vettük az importot. Mert ha mindezt nem tettük volna és ha fenntartottuk volna azt a jogi helyzetet, amely egyébként fennáll és szabadjára engedtük volna a fizetési mérleg alakulását, akkor ez rövidesen Magyarország végkiárusításához vezetett volna. Ahhoz tehát, hogy mi valutáris intézkedéseket végleges hatállyal tehessünk és általában véve helyzetünket a külkereskedelmi forgalomban rendezettnek tekintsük, elsősorban az kell, hogy biztosítsuk a fizetési mérleg alakulását. Ennek a célnak biztosításánál két tényező játszik szerepet, az egyik az agrárcikkek árának világpiaci áralakulása, a másik ^ pedig a külföldi kölcsönök kamatainak szolgálata. Ennek a két problémának megoldását várom s ennek a két problémának megoldását kell várnia Magyarországnak a világgazdasági konferenciától, illetőleg azoktól a konferenciáktól, amelyek ezután még következni fognak. Azt hiszem tehát, hogy a magyar kormányzatnak ezidőszerint arra kell fordítania a gondját, hogy ebben a két kérdésben készítse elő a világgazdasági konferencia megfelelő munkáját. Utalni kívánok itt arra, hogy annakidején, ha jól emlékszem, Vajda román miniszterelnök úr idejében megindíttatott az akció arra vonatkozólag, hogy az európai agrár exportországok együttműködjenek és együtt képviseljék a maguk érdekeit. Azt hiszem, elengedhetetlenül szükséges, hogy ezt az ideát ne engedjük elaludni, hanem mindent megtegyünk a tekintetben, hogy az valósággá váljék és hogy együttes fellépéssel és együttműködéssel képviselhessék az agrár exportországok a maguk érdekeit minden nemzetközi összejövetelen és konferencián. De azt hiszem, ebben a tekintetben ezenkívül tovább is lehet és kell menni. Itt általában az európai agrárlakosság együttműködésére gondolok. Néhány esztendővel ezelőtt nagyon érdekes könyv jelent meg egy francia író tollából, arról a két Európáról, amely szerint Európa lakossága tagozódik egy ipari és egy mezőgazdasági Európára. Ezi a könyv rámutat arra, hogy a közül a 471 millió európai életet élői, tehát európai kultúrfokon álló ember közül, aki Európában él, 51% esik az agrár Európára, és 49% az ipari Európára. Azt hiszem, már ez a számbeli szembeállítás is mutatja azt, hogy az 51% sorsa és vásárlóképessége nem lehet közömbös a másik 49 %-ra nézve és azt hiszem, hogy azok az agráriusok is, akik az ipari álamokban élnek, nem nyugodhatnak bele egyszerűen abba, hogy majd az illető állam ipari bevételeiből nekik megfelelő szubvenciókat és alimentációkat lehet juttatni, mert hiszen, ha az agrár Európának általában leromlik a vásárlóképessége, úgy ez, kétségkívül éreztetni fogja hatását az egész ipari Európára és ennélfogva nem lesz meg olyan bőven a belső szubvencionálás lehetősége. Ha tehát kiadták a jelszót arra, hogy Ázsia az ázsiaiaké. Amerika az amerikaiaké, úgy azt hiszem, hogy nekünk minden világgazdasági konferencián hangoztatnunk kell — és törekednünk, hogy mások is hangoztassák — azt, hogy Európa az európai paraszté; ami alatt azt értem, hogy az ipari Európa a maga mezőgazdasági szükségleteinek kielégítésénél elsősorban és preferenciálisan ezeknek termeivényeit vegye. (Ügy van! Ügy van! — Élénk helyeslés és taps.) Azt hiszem, ez a kívánalom teljesen jogosan állítható fel az ipari Európa szempontjából is azért, mert hiszen a fogyasztópiachoz nemcsak az kell, hogy megfelelő pénz áll rendelkezésre, hanem ép úgy szükséges a fogyasztópiac szempontjából az a kultúrfok is, amely biztosítja, hogy az ipari termények tényleg felvételre találjanak. ' A másik kérdés, amely a világgazdasági konferencia szempontjából érdekel, a kamatok kérdése. Ebben a vonatkozásban azt hiszem, nekünk arra az álláspontra kellene helyezkednünk, hogy a fizetési mérleg alakulásához kössük a mi kölosöniszolgálatunk teljesítését. Méltóztatnak tudni, hogy az exportunkban szereplő mezőgazdasági árak jobban estek, mint ahogy estek az importunkban szereplő ipari árak, ami azzal a konzekvenciával jár, hogy a külkereskedelmi forgalomban olló állott elő Magyarország terhére s ennek az ollónak nyílása az 1932. évben 15%-ot tett ki. Ebben a 15%-ban tehát egy bizonyos lehetőség van, ha exportcikkeink ára emelkedik, arra, hogy a külfölddel szemben való fizetési képességünk fokoztassék. Azt hiszem tehát, hogy joggal köthetjük fizetéseink teljesítését ehhez a javuláshoz, illetőleg általában fizetési mérlegünk alakulásához. Nem teljesen nóvum ez, t. Képviselőház, mert hiszen imár a békebeli aranyjáradéknál iés a négyvalutás járadékoknál a nemzetközi megállapodás az volt, ftlogy a kezdő kamatfizetés lehetőleg alacsonyan állapittassék meg és azután fenntartassék a hitelezőknek a lehetősége arra, hogy később az érdekelt adósállamok teljesítőképességének emelkedésével magasabb kamatokat is kérhessenek. Az azonban, amit most elmondottam, nem azt^ jelenti, hogy én a magyar helyzet alakulását merőben külső tárgyalásoktól és a nemzetközi viszonylatoknak az alakulásától várom. En igenis azt tartom, hogy fontos intézkedésekre van szükség belül, a világgazdasági jelenségektől és alakulásoktól függetlenül is és itt elsősorban a közigazgatás költségeinek az ország teljesítőképességével való aránybahozatalára mutatok rá. Ebből a szempontból ma azt lehet mondani, 'hogy immár úgy alakult a helyzet, hogy az állaimi adminiszztráció költségei aránylag nem olyan túlságosan magasak. Azok szempontjából azonban, akiket adminisztrálnak, illetve aziok szempontjából, akik ennek az adminisztrációnak a költségeit fizetik, nem lehet különböztetni a között, hogy az állam látja-e el az adminisztrációt, vagy más autonóm területi vagy egyéb szerv, hanem mindezt az egész adminisztrációt és annak apparátusát együtt kell venni, mint egy képet kell tekinteni, ha megállapítani kívánjuk azt, hogy mi a teendő abban a tekintetben, hogy a közigazgatásinak költségei helyes arányba hozassanak a nemzet teljesítőképességével.