Képviselőházi napló, 1931. XV. kötet • 1933. május 02. - 1933. május 17.

Ülésnapok - 1931-176

212 Az országgyűlés képviselőházának Andrássy Gyula gróf, Apponyi Albert gróf és Bethlen István gróf is helyeselt. Valóban férfiatlanság és gyávaság volna tőlem, ha elveimet, amelyeket a tiszta meggyőződés és hazafiúi gond érlelt, a szélsőségek között ingadozó, rövidlátó és tájékozatlan magyar közvélemény szeszélye szerint változtatnám. En következetes voltam nemzetiségi politikámban, sohasem hajoltam meg a politikai konjunktúra előtt. Nekem volt bátorságom akkor is keveset követelni ebben a kérdésben, amikor érdem volt minél többet kizsarolni a magyar államtól. Ezt bebizonyíthatom egy nyilatkozattal, amelyet a magam és barátaim nevében 1918 Őszén az úgynevezett Nemzeti Tanács előtt tettem. Ez a nyilatkozat a Budapesti Hírlapban jelent meg és e nyilatkozat szerint a mi programmunk ez volt (olvassa): «1, Minden áron és minden körülmények között ragaszkodunk Magyarország területi integritásához. 2. A hazai németség számára követeljük mindazokat a jogokat, amelyeket a kialakuló új Magyarország a nem magyarajkú népfajoknak megad. 3. Kijelentjük azonban, hogy nem törekszünk német nemzeti autonómiára, hanem a politikai magyar nemzettel továbbra is egységben és Őseinktől örökölt hűségben akarunk élni. Népünk jogai nekünk szentek, de szentek azok az állami és érzelmi kapcsolatok is, amelyek népünket évszázadok óta örömben és szenvedésben a magyar nemzethez fűzik.» Ezt akkor mondtam, amikor itt hivatalosan Jászi Oszkár nemzetiségi politikája uralkodott. Amikor ia világháború után a kisantant ármánykodása folytán felvetődött NyugatMagyarország elcsatolásának kérdése, én anynyit küzdöttem, — bízvást mondhatom — anynyit harcoltam odaadó lélekkel ennek az országrésznek megtarthatásáért, mint bárki ebben az országban. Tettem ezt annak ellenére, hogy ezzel az agitációval Ausztriában és Németországban a német nemzeti érzésű körök haragját, mély haragját vontam magamra. De akkor, amikor így Nyugat-Magyarország megtarthatásáért szálltam síkra, és akkor is, amikor a forradalmi nemzetiségi politika ellen harcoltam, ugyanaz a hazai német mozgalom állott mögöttem, amely ma is mögöttem áll. (vitéz Bajcsy-Zsilinszky Endre: Hála Istennek, nem áll nagyon ön mögött! Nagyon kevesen állnak mögötte!) Ennek a hazai német mozgalomnak résztvevői hazafiságuk sugallatából, a mi német népünk lelkéből, ehhez ;a néphez való szeretetükből merítették elhatározásuk erejét. Kérem a t. Házat, méltóztassék megengedni, hogy ennek a hazai német mozgalomnak nevében és képviseletében előadhassak egy deklarációt. Méltóztassék erre engedélyt adni, mert én és az én barátaim nem titokban csinálunk politikát, hanem nyíltan és őszintén s felelősségünk teljes tudatában csinálunk politikát, itt, a nemzet színe előtt akarjuk elmondani, hogy mi ez a mozgalom, mi ennek a mozgalomnak tartalma és melyek ennek a mozgalomnak a céljai. (Halljuk! Halljuk! jobbfelől.) T. Képviselőház! Minden nemzeti kisebbségnek az a legfontosabb és egyúttal legtermészetesebb joga is, hogy gyermekeit saját nyelvén képeztesse ki. Kultúrnépek csak úgy adhatják át csorbítatlanul és romlatlanul népiségüket és faji műveltségüket nemzedékről nemzedékre, ha az iskola segítségükre van. 176. ülése 1933 május 9-én, kedden. Hazai németségünk is, amelynek száma Csonka-Magyarországon is jóval meghaladja a félmilliót, a háború után is leghőbben és legsürgetőbben a régi német népiskola visszaállítását kívánja. Lovászy Márton, a Károlyi Mihály kormány kultuszminisztere egy, az iskolafenntartókhoz intézett körtáviratban adott e kívánságnak helyet, a Friedrich-kormány pedig szintén kormányrendeletet bocsátót ki és igyekezett ilymódon ennek a kívánságnak eleget tenni. A Bethlen-kormány is egy kormányrendelettel sietett ennek a kívánságnak kielégítésére, amely kormányrendeletnek az 1920. évi I. Jtc. 10. §-a értelmében törvényereje van. Sajnos, ez a Bethlen-féle kormányrendelet és még inkább a vallás- és közoktatásügyi miniszternek vonatkozó végrehajtó rendelete a kérdést felesleges módon bonyolítja. Nevezetesen megnehezíti becsületes keresztülvitelét azzal, hogy az elemi népiskolára nézve három úgynevezett típust állapít meg. Először az úgynevezett A-típust, amelyben a tanítási nyelv a kisebbségi nyelv, a magyar államnyelv pedig kötelező tantárgy, természetesen nagy óraszámmal. A második a B-típus, ahol a tárgyaknak körülbelül fele kisebbségi nyelven, fele pedig magyarul taníttatik. (Helyeslés jobbfelől.) Végül van a C-típus, ahol a kisebbségi nyelv csak tantárgy, a tulajdonképpeni tanítási nyelv pedig a magyar. Az A-típusú iskola valódi kisebbségi iskola és a hazai németség nemcsak szívesen veszi ebben a magyar államnyelv tanítását, sőt követeli eredményes tanítását. A B-típusú iskola már nem igazi kisebbségi iskola, de németségünk bele tudna nyugodni, ha a vonatkozó rendeletet szorosan betartanák és a kétnyelvűséget — amint ez gyakran történik — nem az anyanyelv kijátszására használnák fel. Ellenben a C-típusú iskolát nem ismerhetjük el kisebbségi iskolának, ahogyan a világ semmiféle kisebbsége el nem ismerné. Legkevésbbé ismernék el — még pedig teljes joggal — a magyar kisebbségek a leszakított területeken. Az a kérdés, hogy a kormányrendelet és az azt kiegészítő végrehajtó rendelet mennyiben van életbeléptetve, vagyis mi a tényleges állapot a nemet anyanyelvű tanítás tekintetében németnyelvű községeink elemi népiskoláiban? Ez az állapot — fájdalom — minden inkább, mint kielégítő. A miniszterelnökségnek 1928 őszén a sajtóban közölt kimutatása szerint 390 községben 463 úgynevezett kisebbségi iskola volt behozva, ebből 49, vagyis 10'6% A-típusú, 98, vagyis 21*2% B-típusú és 316, vagyis 68*2% C-típusú, vagyis igazi anyanyelvi tanítás — a papiroson is — csak 31%-ban van meg. Bethlen gróf miniszterelnök úr ugyanazon időtájban, amikor ez a kimutatás közöltetett, ünnepélyes formában megígérte, hogy a C-típusú iskolákat fokozatosan B-típusúakká alakítja át és hogy a C-típusú csak olyan kicsiny, vegyesen magyar-német községekben marad meg, ahol a gyermekek csekély száma miatt csak egy tanerős iskola áll fenn. Bethlen gróf miniszterelnök úr ennek az ígéretnek tényleg egy-két éven át eleget tett, de akkor a végrehajtás elakadt és a helyzet azóta nemcsak hogy nem javult, hanem az egész vonalon erősen romlott, amint ezt a kormánynak 1931. évi működéséről szóló Statisztikai Évkönyv adatszerűen is mutatja. Bár a kormányzó úr ő főméltósága a je-