Képviselőházi napló, 1931. XV. kötet • 1933. május 02. - 1933. május 17.

Ülésnapok - 1931-175

Az országgyűlés képviselőházának 1 75. ülése 1933 május 5-én, pénteken. 163 zlgnávióval várja, hogy mikor következik el a vég. Az indus köldöknézőknek ez a magyar kiadása sorvasztó .passzivitásával mintha már a magyar életközösségből is kikapcsolódott volna. Azt hiszem, t. Ház, hogy egyik álláspont sem helyes, sőt a harmadik egyenesen végzetes. Szerintem egészséges csak az a felfogás lehet, amely az összes tényezők együtthatásában keresi a magyar jövő kibontakozásának lehetőségét. (Helyeslés.) Nekünk igenis, kifelé és befelé is kell néznünk^ Kifelé kell néznünk azért, mert a nemzetek és országok élete az érdekek ezer szálával van egymáshoz fűzve. Amint egyes országok, vagy egyes kontinensek katasztrófája — ahogyan ezt a jelenlegi világválságnál is láttuk — magával ránthatja a a többit, épúgy csak az emberiség szolidaritásának együttesen ható építő erőin keresztül juthatnak el az egyes nemzetek a javulás útjára. T. Ház! A növényvédelemből ismerjük, hogy nem elég, sőt egyenesen a semmivel egyenértékű, ha a gazda pusztán egymagában próbál küzdeni az állati vagy növényi kártevőkkel szemben, ellenben a szomszédai leküzdésükre nem tesznek semmit. Éppen azért nekünk azoknak a csalódásoknak ellenére is, amelyeket eddig számunkra Genf, Varsó, Bukarest és Stresa jelentett, ki kell tartanunk az emberi szolidaritás ama gondolata mellett, amelynek minden politikai csalafintaság és minden egoisztikus törekvés mellett is szent meggyőződésem szerint mindnyájunkra áldásthozólag a világpolitikában egyszer mégis csak érvényesülnie kell. (Elénk helyeslés a jobboldalon.) A küszöbön álló és jelentőségben felmérhetetlen londoni világgazdasági konferenciának is minden erővel arra kell törekednie, hogy ezt a hitünket megtartsa, mert ha ezúttal a világ megint szegényebb lenne egy illúzióval, ez nemcsak szenvedéseink folytatását, hanem annak a morális erőnek összeroppanását is jelentené, amely morális erőnek még valamelyes birtokában tudtuk csak szenvedéseinket eddig elviselni. (Ügy van! Ügy van! a jobboldalon.) T. Házi Nagyon jól tudom, hogy az egész világot érintő nagy gazdasági kérdések politikai kérdések is, sőt a világ mai mentalitása mellett azokká kell, hogy váljanak. Ez azután az a pont, ahol a világ legelső gazdasági szakértőinek tudománya is csődöt kell, hogy mondjon, mert javaslataik bekerülve a politika Őrlőmalmába, ezekből rendszerint a végén nem marad más hátra, mint egy kínos óvatossággal megfogalmazott határozati javaslat, avagy pedig — ami még rosszabb — egy úgynevezett jó tanács, amelyet odadobnak a gazdasági válságban vergődő emberiségnek. így volt például, t. Ház, azzal a bizonyos stresai gazdasági konferenciával is (Ulain Ferenc: Az már igaz!), amely, amíg csak gazdasági terrénumon mozgott, nem egy tekintetben ibizonyiois biztató kilátásokat engedett. Mihelyt azonban a gazdasági megfontolások itt is ösz«zevegyültek a politikai szempontokkal, a konkrét tervekből a végén nem maradt más, mint az a klasszikus megállapítás, hogy «a keleteurópai agrárállamoknak piacra és pénzre van szükségük». (Derültség.) TTgy látszik, Stresa nélkül sohasem tudtuk volna meg, hogy a keleteurópai agrárállamoknak tulajdonképpen a piac és a pénz hiányzik. Mégis nagy szerencse, hogy ez a 'konferencia összejött, mert mi magunk erre sohasem jöttünk volna rá. (Derültség.) . T. Ház! Hogy a stresai képet teljessé tegyem, még csak azt említem meg, hogy a keleteurópai agrárállamokon a kitűnő konferencia azzal gondolt segíteni, hogy az innen kivitt minden métermázsa ibúza után két franknyi revalorizációs prémium kifizetését vette tervbe. Tehát két frank segítséggel gondolták a bajból kihúzhatni például a nyomorult alföldi magyar termelőt is olyan államok, ahol a búzának egyedül a vámja meghaladja ennek a két franknak húsz-harmincszorosát. (Ügy van! Ügy van!) T. Ház! Ez a nagyon szomorú eredménye a stresai világgazdasági konferenciának. Nekem eszembejut itt az az ismert film, amelyet valamennyien ismerünk: «Táncol a kongreszszus». A régi időkben kecses menüetteket vágtak ki a parketten. Most is folyik a tánc a nemzetközi konferenciákon, de — sajnos —, csak a lényeg körül, amelyet meg akarnak és meg szeretnek kerülni és folyik a tánc a körül, hogy a világ valahogyan érdemleges dolgot ne ikapjon. Es mindebből a végén rendszerint egy jegyzőkönyv marad, vagy pedig — ismétlem — egy olyan jótanácsféle, amellyel a szenvedő keleteurópai agrárállamok nem^ tudnak mit kezdenL (Fábián Béla: Keserű szájíz marad!) Ne méltóztassék azt hinni, hogy én ezeket a dolgokat itt cinizmusból, avagy nem tudom, milyen okból festem le. Ez a valóság, ez a helyzet. (Ügü van! a baloldalon. — Fábián Béla: Szórói-szóra így van!) Csupán azért ragadtam ki az utóbbi évek nemzetközi konferenciáinak anyagából éppen ezt a kis szemelvényt, ihogy a világpolitika (mostanig— mondjuk, talán biztatóbb — fordulópontján egy — tudom —, nagyon elvesző, de mégis magyar hangot hallassak; arra nézve, hogy komoly magyar tényezők igenis jelentőséget tulajdonítanak a nemzetközi segítésnek, jelentőséget tulajdonítanak az emberiség szolidaris fellépésének, eddigiektől eltérő utakon és főleg bátrabb irányban fogják ezek a konferenciák az emberiség közös bajainak orvoslását keresni. (Ügy van! Ügy van! a jobboldalon ) Visszatérek azonban oda, t. Ház, amit felszólalásom elején említettem, hogy nekünk nemcsak kifelé, Jhanem befelé is kell néznünk. Befelé azért kell néznünk, mert mi nem tehetünk fel mindent egy lapra, (Ügy van! jobbfe161.) arra az egy lapra, hogy ha a világ valahogyan rendibejön, majdcsak rendbej önnek az állapotok nálunk is. Nekünk igenis meg kell kísérelnünk a saját lábunkon való járást és nekünk igenis meg kell keresnünk az önerőnkből való talpraállás lehetőségét is. (Ulain Ferenc: Ezt mondjuk mi is folyton! — Krüger Aladár: Akkor egyetértünk! — Egy hang a jobboldalon: Csakhogy itt tartunk! — Zaj. — Berki Gyula: Akkor tanulták, amikor itt voltak nálunk!) T. Ház! A revíziónak szent fogalmát is tartalommal csak egy olyan politika útján tölthetjük meg, mely a nemzet 'belső erőforrásainak feltárására, a társadalom és a gazdasági élet tevékenységének minden téren a legnagyobb fokra emelésére is törekszik. Nem arról van szó, hogy a mostani, szinte geológiai világrengés közepette mi itt a Duna mentén, Magyarországon egy csöndes, minden oldalról háborítatlan, idillikus oázist teremtsünk. Nem erről van szó. Ezt legföljebb egyes^ kis zöld, meg kék füzetek terjesztői gondolják ebben az országban (Egy hang a jobboldalon: Ismerjük őket!), akik azzal a biztatással ajánlgatják jobbra is, balra is a maguk új közgazdasági receptjét, hogy: «három hónap alatt biztos a 23*