Képviselőházi napló, 1931. XV. kötet • 1933. május 02. - 1933. május 17.
Ülésnapok - 1931-175
122 Az országgyűlés képviselőházának (Ügy van! jobbfelől.) Hiszen csodálatraméltó dolog, hogy legrégibb írásbeli feljegyzésük, amely valamelyik község számadását tartalmazzák és amely nem tudom hány száz éves, az úgynevezett Domesday-book ugyanazokban a fontokban, shillingekben és pennykben beszél, mint amelyek ma is szerepelnek, holott hol vannak azóta már a kontinens tallérjai, márkái, koronái és mindenféle más pénznemei, ök még mindig ott vannak, ahol régen és mivel valutájuk soha nem ugrott fel az asztronómikus számokba, ez azt mutatja, hogy az életszínvonal költségei, természetesen beleszámítva a történetadta nagy változásokat, végeredményben körülbelül ugyanazok maradtak. Pontosan az ellenkezője áll ennek ránk nézve és ez az oka annak, hogy nekünk attól kell félnünk, hogy a devalorizáció maga után vonja az inflációt is (Andaházi-Kasnya Béla: Ez nem következik ebből!) Akkor pedig beállhatnak és be is fognak állani azok a jelenségek, amelyeket felidézni, azt hiszem, senki sem akar, mert végeredményben, ha talán pillanatnyilag az adóterheken segít is, de akkor a Fekete Péter az, aki a cechet megfizeti, az a bank volna. Ez az állapot azonban nem »okáig tartana és megint csak áthárulnának a terhek arra az osztályra, amely az országnak tetemes részét teszi 'ki, a mezőgazdaság fogyasztójára és ez visszahatna a mezőgazdaságra is. {Ügy van! jobbfelől.) Éppen azért egy ilyen nagyszabású experimentumot nagyon meggondolandónak tartok és nagy megnyugvással tölt el, hogy amikor a közgazdasági tudomány nem tud egészen precíz diagnózisokat csinálni és orvosszereket ajánlani s nagyrésaben a vezetők intuíciójától függ a boldogulás vagy a nem boldogulás, akkor egy olyan világos eszű, tapasztalt és okos ember áll a pénzügyi kormányzat élén, mint a mostani pénzügyminiszterünk. Bizalommal nézhetünk az elé, hogy ő mindenféle experimentumot a leggondosabban mérlegelni fog és nem fog olyanba belemenni, ami azután talán a mi egész anyagi exisztenT. Ház! Méltóztassanak megengedni, hogy áttérjek felszólalásom tulajdonképpeni témájára. Most örülök csak, hogy a véletlen most sorolt be engem a felszólalók közé, amikor éppen a kultuszminiszter úr jelenlétéhez van szerencsém. Ez a téma ugyanis főleg az ő ügykörébe vág, bár ő tulajdonképpen a leginkább kívül áll ezidőszerint a reszortelosztások következtében. • Azokról a hírekről van szó, amelyek szerint a kormány azzal a gondolattal foglalkozik, hogy a soproni bányamérnöki és erdőmérnöki főiskolát kettéválasztja, a bányászati ágazatot elhozza Budapestre és egyesíti a műegyetemmel, az erdészeti ágazat azonban, legalább egyelőre, még Sopronban megmaradnia. (Jánossy Gábor: Sopront nem lehet megfosztani ettől!) Ez nemcsak Sopron kérdése. Méltóztassék azonban megengedni, hogy lépésről lépésre kövessem ezt a témát. (Kun Béla: Ez nemzeti ügy! — Jánossy Gábor; Majd ha Selmecbányára visszahemehetnek, akkor rendben lesz!) Az argumentum az, hogy a kis létszám következtében az egy hallgató nevelésére szánt összeg túlságosan nagy. Azt hiszem, hogy a forgalomban lévő számok nem egészen helytállóak, az, amit éni kaptam, az lényegesen kisebb, de a faktum az, hogy Összesen, a vizsgázókat is beleértve, körülbelül 200—210 hallgató van, annak kereken egyharmada bányász, kétharmada erdész, a költségvetés pedig kö175. ülése 19 BS május 5-én, pénteken. rülbelül egy félmillió. Az igaz, hogy sokkal több jut fejenként a nevelésre, mint például a műegyetemen. Ha azonban a műegyetemre visszük át ezt a főiskolát, akkor az igaz, hogy ez a szám le fog esni, mert hiszen a nevező nagyon megnövekszik, a számláló pedig csak kevésre, ez bizonyos. Ez azonban nem érdekel bennünket, bennünket csak az abszolút összeg érdekel és én meg vagyok győződve, hogy ez az abszolút takarékoskodás nem lesz olyan nagy, hogy ezért érdemes volna ezt az evolúciót megtenni. Meg lett volna ennek a maga időpontja. Akkor, amikor Selmecbányát elvették tőlünk (Jánossy Gábor: Elrabolták!) és a főiskolának új menedéket kellett találni Magyarországon, akkor ők a vagonokból elkerültek egy soproni kaszárnyába, ott egy pár pad és egy pár rossz asztal volt s ott folytatták nem is annyira a tanítást, mint inkább a már régebben beiratkozottak levizsgáztatását és — hogy úgy mondjam — az egész ügy likvidálását. Akkor én magam a legmelegebben pártoltam azt, hogy a bányászati ágazat igenis csatoltassék a műegyetemhez. De már akkor is világos volt, hogy ehhez valami új épület kell a műegyetemen, különösen a laboratóriumokat elhelyezni nem lehet s az akadály akkor az volt, hogy a műegyetem szomszédságában levő Hadik-kaszárnyát az akkori hadügyi kormány nem akarta erre a célra átengedni. Az erdészettel pedig egyáltalán nem tudtak mit csinálni és így tengődött ez az intézet egyideig a kaszárnyában. A népszavazás azután nagy változást hozott. A népszavazás alkalmával ennek a főiskolának ifjúsága természetesen egész ifjú hevével a magyar ügy mellé áll — hiszen egy vagy kettő ott meg is halt — és az ő agitáció juk mindenesetre hozzájárult ahhoz az eredményhez, amelyet Sopronban elértünk. (Jánossy Gábor: Ügy van! Ügy van! Ezt jó lesz megjegyezni!) Ennek a jutalmazására történt azután az, hogy ugyancsak a hadügyi kormány ellenkezését le lehetett győzni, a reáliskolát átengedték az intézet céljaira és ezzel egészen új éra keletkezett. Bethlen István akkori miniszterelnök érezte, hogy mit tett Sopron, mit tett a főiskola és mit lehet elérni azzal, ha az intézetet ott kellőképpen megalapozzuk. (Jánossy Gábor: Urbs fidelissima!) El kell ismerni, hogy az ő kormányának mindkét egymást követő pénzügyminisztere a legnagyobb szeretettel és áldozatkészséggel karolta fel ezt az intézetet és a legnagyobb hálával kell megemlékezni — nem volt .még erre alkalmam a Ház színe előtt — gróf Károlyi Gyula volt miniszterelnök intézkedéseiről is, amelyekkel ő megint tanúbizonyságát adta az intézet iránti megbecsülésnek és nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy ennek az intézetnek főiskolai karaktere kidomborodhassék. Uraim, én magam ebből az iskolából eredek, ott voltam annak idején tanár, de mondhatom, a legnagyobb gyönyörűséggel és meghatottsággal nézem azt, hogy ez a tanári kar így (kedvezőbb körülmények közé kerülve, milyen nagyszerű dolgokat művel. (Ügy van! a jobboldalon.) Megkapták a szükséges laboratóriumot és ma kiadnak német nyelven is egy ismertetést az ő vizsgálati munkálataikról. Ez az ismertetés általános elismerésben részesül mindenütt, ahol ezeket a németnyelvű folyóiratokat olvassák. Nem lebecsülendő jelenség az sem, hogy az egyik fiatalabb tanárnak — aki nekem már tanítványom is volt, büszkeséggel vallom őt hajdani tanítványomnak — egy dol-