Képviselőházi napló, 1931. XV. kötet • 1933. május 02. - 1933. május 17.

Ülésnapok - 1931-174

Az országgyűlés képviselőházának 17 h. ülése 1933 május U-én, csütörtökön. Ill valaki megsínyli, lehet, sőt úgy látjuk a nagy valutáris harcból, hogy az európai kontinens. Miért kövessük mi azt a hatalmas nagy nemzetet, miért nem alkalmazkodunk inkább azoknak a kis európai államoknak — mint Hollandiának, Svájcnak, Svédországnak, vagy akár az agrár Bulgáriának — valutapolitikájához, ahol a nehéz gazdasági helyzet ellenére i'iár hosszú évek óta a legtartósabb valutaszilárdság, s így viszonylagos gazdasági nyugalom alakult ki. Ha egyik-másik állam néha le is tért az aranyalapról, mely merész lépést máskülönben abszolút anyagi ereje és gazdasága bizonyára megengedhette, nekünk azon. m kockázatos dolog lenne azt a példát követni, sőt a közelmultak szomorú tapasztalatai alapján nagyon megfontolandó volna az évezredes aranyat negligálni. Azt elismerem t. Ház, és előttem felszólalt képviselőtársaim közül is már többen említették, hogy nálunk pénzszűke van. Ausztria két millióval kevesebb lakosának jóval nagyobb bankjegykibocsátványa van. Ezt a hiányt azonban ne inflációval, hanem például az ezüst váltópénznek, az 1—2 és 5 pengős érméknek megengedett törvényes szaporításával igyekezzünk enyhíteni, illetve megszüntetni. Többen támadták t. Ház a Magyar Nemzeti Banknak azt a gyakorlati eljárását, amelylyel a devizák kiutalását kezelte. Különösen az agrárérdekek résziéről találták ezt sérelmesnek. Megengedem, hogy az ipar és kereskedelem igényéi — amelyeknek érdekét különben a mi pártunk is mindig szívén viseli — ezen a téren talán nem honoráltattak mindig száz százalékig, ez azonban, azt hiszem, nem lehet ok arra, hogy a Magyar Nemzeti Bankot körültekintő és óvatos politikájáért, amellyel a pengő sorsát tartotta és megvédte, állandóan kritizáljuk, holott szerintünk inkább csak elismerés illethetné meg úgy ezért, mint általában egész, kamatpolitikájáért. Tyler nem is késik ezzel az elismeréssel, mert a pengő sorsát, amint említettem, a devizák célszerű és okos felhasználása dacára, még mindig jó kezekben látja. Akik pedig külföldi pénzügyi körökkel érintkeztünk, s azonkívül állandóan figyelemmel kísérjük a belés külföldi hiteléletet, minden oldalról ugyanezt a hasonló jó véleményt hallottuk a Magyar Nemzeti Bank működéséről. Az a diszparitás t. Ház, amely a pengő külföldi jegyzésében közismerten fennáll, már régóta éppen a helyes bankpolitika; következtében annyira stabil, hogy legkevésbbé sem indokolja, hogy a pen'eői értékét inflációs tervszerűséggel csökkentsük. A magyar néplélek nem hasonlítható össze sem a franciával, sem az angollal, mert ezeknél a nemzeti öntudat olyan nagy bizalommal veszi körül nemzeti valutájukat, hogy annak belső vásárlóereje még akkor is fedi a névértéket, almikor a külföldi jegyzés annak jóval alatta marad. Nekünk is ezzel a bizalommal és ragaszkodással kell tehát a pengő sorsát néznünk, a mi mentalitásunk azonban, sajnos, eltér nyugati szomszédainktól, mert népünkben még mindig nagy hajlandóság van a nemes fémpénz tezaurálására s azonkívül az első kedvezőtlen hírre nyomban bizalmát veszti és igyekszik' a pengőtől menekülni. Erre pedig sem most, sem pedig — reméljük — a közeljövőben nem lesz semmi okunk, mert pengőnk biztos és szilárd, (Ügy van! Ügy van! a közében) amelynek, ha nem ártanak, de méltóztassék elhinni, semmiesetre sem használnak KÉPVISELŐHÁZI NAPLÓ XV. azok az irányzatok, amelyek az infláció feltámadásában látnák a magyar pénzügyek új hajnalát. Éppen azért mi nagy megnyugvással hallottuk és vettük tudomásul az igen t. pénzügyminiszter úrnak azt a kijelentését, hogy minden törekvése az lesz, hogy az árviszonyok terén forradalmi változások nálunk be ne álljanak és a magyar pengő valu ta vásárlóerejét és az ezzel összefüggő társadalmi nyugalmat fenntartsa. A kormányt csak üdvözölhetjük azért, hogy mindenféle kalandos kísérlettel szemben a legerélyesebben állást foglalt és nem fog kísérletezni sem ihitelügyi, sem valutapolitikai téren, hanem a józanság politikájával a nyugalmat igyekszik fenntartani és megerősíteni. (Jánossy Gábor: Ügy van! — Helyeslés jobbfelől.) A józan, guvernamentális, felelős politika nem is követheti az elhibázott és téves tanokat, különösen akkor, amikor a nemzet egy ilyen keserves iskolán már egyszer keresztülment. Éppen ezért tiltakozunk minden olyan gazdasági- és pénzügyi kalandos kísérlet ellen, amelynek a nemzet vallhatja a kárát. (Erődi-Harracb. Tihamér: Nagyon helyes!) A múltban elég keservesen kellett megfizetnünk ezt a politikát, az inflációs politikának ezeket a pusztításait, ennélfogva sem okunk, sem kedvünk nincs, hogy arra újból visszatérjünk. (Ügy van! Ügy van! a jobboldalon és a középen, — Dinnyés Lajos: Mi lesz a földteherrendezéssen Az volna a legfontosabb!) Ezt a témát átengedem az agrárkérdésekben igen szakértő képviselőtársamnak (Halljuk! Halljuk!) különben, ha az idő engedi, rátérek erre is. Az adósságokról már beszéltem, sajnálom, hogy a képviselő úrnak nem méltóztatott benn lenni a teremben. {Halljuk! Halljuk! ) T. Ház! A költségvetésünkre nehezedő másik nagy teher a nyugdíjak tétele. A pénzügyminiszter úr expozéjában és a költségvetés bizottsági tárgyalásában a kérdés nagv horderejéhez mérten foglalkozott ezzel az ügygyel, mert nem szenved kétséget, hogy egyaránt nagyfontosságú kérdés ez az érdekeltekre és az államra. Az állami költségvetés szükséglete felette nagy. Az összes kiadás az 1912. évben NagyMagyarországon körülbelül 2 milliárd és 120 millió pengő volt, az 1932/33. évi költségvetésben Csonka-Magyarországon pedig 1 milliárd és 207 millió pengő. Ezzel szemben Nagy-Magyarországon a nyugdíj teher 1912-ben évi 42 millió pengő volt, jelenleg pedig Csonka-Magyarországon meghaladja a 220 millió pengőt. Ebből a nyugdíjteherből közel 80 millió pengő az üzemekre és ebiből mintegy 60 millió pengő egymagára az Államvasutakra esik, mely utóbbi nyugdíjterhek régebben az Államvasutak külön nyugdíjalapját terhelték. Ezt a terhet ez az alap most már nem bírja s így az államnak kell pótolni azt is. Csonka kis országunknak, (Zaj. — Halljuk! Halljuk!) — sajnos — 178 millió pengővel nagyobb nyugdíjterhet kell viselnie, mint NagyMagyarországnak. E tételnek bizonyos része összefügg a háborús viszonyok és a gazdasági helyzet folytán lecsökkentett, illetőleg nyugdíjazott személyzetnek a tényleges létszámból történt kiválásával, mégis azonban igen jelentékeny részét, 87*6 millió pengőt, a megszállott területekről átjött menekültekért, valamint azok özvegyeiért és árváiért kell viselni. Igaz, hogy a trianoni békeszerződés 199. cikke szerint (olvassa): «A volt magyar király16