Képviselőházi napló, 1931. XIV. kötet • 1933. március 08. - 1933. április 07.

Ülésnapok - 1931-166

Az országgyűlés képviselőházának 166. és minden ember számára, aki a hatalom pártpolitikájától független és akit sem személyi, sem politikai terror nem tud elnémítani, nem válik elfogadhatóvá ez a javaslat. De egyet újból ki kell hangsúlyozni, annak elismerését, hogy a miniszterelnök ár úgynevezett 'békebeszédének legkomolyabb alátámasztása ez a javaslat. Le kell bunkózni azt, aki háborút akar — mondotta ő — (Malasits Géza: Igaza van!) s a szavakat cselekedetekkel (bizonyítja és igazolja, hogy Őrült, aki háborúba megy. A rokkantakkal való ilyen elbánás jó példa az új rokkantságra szántak felé: ime, ez a sors vár rátok, ime ezt kapjátok, ha tönkrementek, csonkán, bénán hazajöttök, özvegyet és árvát hagytok. A miniszterelnök úr mint jó katona, nagyon jól tudja, hogy a hadviselésnek egyik legfőbb tényezője a háborús lelkesedés, a megfelelő hangulat keltése. Erről gondoskodtak a megelőző háború alatt, mert elengedhetetlen volt és minden eszközzel fenntartották, megfizetett sajtóval, megfizetett csőcselékkel, mely végigüvöltött az utcán és háborút ordított, börtönbüntetéssel, cenzúrával, veszteségek elhallgatásával, rossz hírek elfojtásával, a gáztámadásokról szóló jelentések elsikkasztásával, szolgálatmegtagadóknak statáriális kivégzésével. (Az elnöki széket Almásy László foglalja el.) De az új haditechnika alapján folyó háborúkhoz még nélkülözhetetlenebb^ ez a háborús lelkesedés, hogy az anyagutánpótlást szállítók teljes lelki beleilleszkedéssel szolgálják a háborút. Ha tehát valaki ilyen törvénnyel bebizonyítja, hogy a háború lehetett egyeseknek jó üzlet, másoknak hír és dicsőség, sokaknak állás és elhelyezkedés, de milliók és milliók számára csak nyomorúságot, méltatlan elbánást, ígéretek 'megszegését, szenvedést és megaláztatást hozott és hogy ezek a sérelmek nem nyernek orvoslást a háború befejezése utáni másfél évtizeddel sem, akkor az ilyen javaslat a legsikeresebben önti le hideg vízzel azokat, akiket egy uszító háborús szervezet már-már sikerrel heccel bele új háborús kaland követelésébe. Ügy érzem, hogy nincs az a nagyszerű antimilitarista beszéd, akár az értelemre, akár az érzelmekre spekulál, amely eredményesebben bizonyítja ezt, amely eredményesebben agitál a háború ellen és nekünk, antimilitaristáknak, tulajdonképpen hálás köszönetet kellene mondanunk azoknak, akik ezt a javaslatot megszerkesztették, akik ezt a szöveget megszülték, amelyet semmiféle dicshimnusszal, a magyar katona dicsőségét felesleges módon még münchauseniádákkal is fokozni akaró dalnokversenyekkel sem lehet a hadirokkantak szempontjából elfogadhatónak mondani. <> Ha össze akarom foglalni magát a javaslatot, le kell szögeznem, hogy annak három alapvető hibája van. Az egyik a keresőképességnek, mint az ellátási igény megállapításának alapja, tehát burkolt vagyoni cenzus az elejtett nyilt vagyoni cenzus helyébe. A másik az új kategorizálás, amely képtelen és tűrhetetlen jogfosztást jelent. A harmadik pedig a járadékok aránytalansága. A jogfosztások egész sorozatáról, a kedvezmények ürességéről a részleteknél fogok beszélni, de mielőtt rátérek ennek a három alapvető hibának a megvilágítására, r először engedjék meg, hogy a hadiözvegyek és hadilárvák kérdéséről beszéljek, mert ezekről esett a legkevesebb szó az egész vita során. Minden ülése 19 B 3 március 30-án, csütörtökön. 401 felszólaló úgyszólván kivétel nélkül elmondotta, felsorolta, elzengedezte a magyar hadbavonultak katonai erényeit, de azokról az aszszonyi erényekről, (Büchler József: Az éjszakai sorbanállásokról!) amelyeikről ezek a hadiözvegyek a háború alatt és a háborút követő időben tanúságot tettek, egyetlen elismerő szó sem esett. A törvényalkotók mentalitására a legjellemzőbb, hogy sem az írott szövegben, sem az elmondott beszédekben nem találjuk ennek semmi jelét; csak a katonai erények iránt van érzékük. (Jánossy Gábor: Ez tévedés, mert elmondott beszédeikben többen kitértek a hadiözvegyek kérdésére. — Büchler József: Előle tértek ki! — Malasits Géza! A kormány javaslatában egy szó sincs erről! — Jánossy Gábor: Majd pótolja! — Büchler József: Közben éhenhalnak mind! — Weltner Jakab: Kenyér helyett majd egy költeményt kapnak! — Malasits Géza: Egy regősnótát! — Zaj. —Halljuk! Halljuk!) Azokról az asszonyokról, akik a családfenntartók távollétében irtózatos testi és lelki szenvedéseket éltek át, akik a falun és a városban biztosították az élet folytonosságát, (Büchler József: Csak hódolattal lehet róluk beszélni!) biztosították azt, hogy a férfiak kint a fronton maradhassanak, elpusztulhassanak és megrokkanhassak, s akik közül 45.000 részben a háború alatt, résziben a háborús betegségekből kifolyólag később elvesztette élettársát és kenyérkeresőjét, egy szó sem esett. Ezeknek az asszonyoknak polgári erényeiről nem hangzott el elismerő szó és nincs elismerő gesztus ebben a javaslatban. Azt írják a hadiözvegyek hozzám intézett levelükben (olvassa): «Ne csúfolják meg a törvénybe iktatott ilyen járadékkal azoknak az emlékét és érdemét, akik a legnagyobb áldozatot, életüket adták a haza fenntartásáért.» Nos, ezeket <az asszonyokat, a háborúnak ezeket a legszerencsétlenebb áldozatait egészen különös és különleges elbánásban részesíti ez a javaslat. Fenntartja reájuk vonatkozólag a vagyoni cenzust egészen nyíltan, — az indokolás megmondja, hogy fenntartja — mert ezeknél nincs kategórizálási lehetőség, tehát nincs lehetőség arra sem, hogy elbujtassák náluk a vagyoni cenzust. Ha egy köztisztviselő meghal, vájjon kutatnak-e özvegyénél, hogy van-e vagyona, földje, birtoka vagy más egyéb megélhetési forrása? Szerintem a legveszedelmesebb, a legsúlyosabb és a legtöbb áldozatot követelő közszolgálat a háború volt. (Jánossy Gábor: Ebben igaza van! — Helyeslés a bal- és a szélsőbaloldalon.) Nincs tehát a kormánynak joga arra, hogy ezektől a köztisztviselő-özvegyektől, a hadiözvegyektől elvonja azt az amúgy is szégyenteljes 5 pengős járadékot, nincs joga megszabni, hogy csak akkor kaphatnak ellátást a hadiözvegyek, ha társadalmi helyzetükhöz mért megélhetésük biztosítva van, annál is inkább, mert ez nagyon rugékony szakasz a törvényben. Vájjon annak a mosónőnek, aki napi 3 pengőért áll a teknő mellett, reggel 6 árától este 10-ig, annak a falusi napszámosasszonynak, aki a falun szokásos 80 filléres munkabért kapja meg egy napra, annak a női napszámosnak, vagy más női munkaerőnek, aki megkeresi a maga 5—6 pengőjét egy héten, vájjon ezeknek a proletárasszonyoknak társadalmi helyzetükhöz mérten biztosítva van-e a megélhetésük ezzel az összeggel? Vájjon azok a falusi közigazgatási hatóságok, amelyek a hadiözvegyekkel szemben eddig is a legridegebb elbánást tanúsították, (Jánossy Gábor: Ezt nem lehet mondani!) ezeket a fülé-