Képviselőházi napló, 1931. XIV. kötet • 1933. március 08. - 1933. április 07.

Ülésnapok - 1931-169

Az országgyűlés képviselőházának 16, Esztergályos János jegyző: Madai Gyula! Madai Gyula: T. Ház! E vita impozáns demonstrálása volt a nemzet hervadhatatlan hálájának és kiolthatatlan szimpátiájának, amelyet rokkantjai iránt érez. Talán nincs olyan vonatkozása a rokkantkérdésnek és en­nek a törvényjavaslatnak, amellyel a vita szó­nokai részint tudásuk, részint pedig szívük, magyar érzésük szűrőjén keresztül behatóan ne foglalkoztak volna. Történtek elismerő kijelen­tések és történtek kritikák, gáncsvetések, kifo­gásolások. Sokan szemére vetették különösen az előző kormányzatnak azt, hogy a rokkant­kérdés megoldását elhanyagolta azokban az időkben, amikor az állampénztár fölöslegekkel rendelkezett. Azt hiszem, t. Ház, a javaslat el­len emet kifogások egyik legerőtlenebbike éppen ez. Ha mi a tele pénztár idején két kéz­zel szórtuk volna a rokkantaknak a járadéko­kat, ha akikor kodifikáltuk volna a magas összegeket, ^ épúgy beköv vetkezett volna az állampénztárnak ez a siralmas bevételi csök­kenése, amellyel most szemben állunk, mint ahogy bekövetkezett most, s akkor saj­nos, valószínűleg ugyanarra kényszerült volna a törvényhozás, mint amit kénytelen volt a tisztviselőkkel szemben alkalmazni, tud­niillik kénytelen lett volna csökkenteni a jára­dékokat. Ez pedig, azt hiszem, a magyar tör­vényhozásra nézve példátlan Canossa-járást je­lentett volna. Összehasonlítják a javaslatban tervezett járadékokat más államok járadékaival, ame­lyek rokkantjaikról legalább pénzbelileg, költ­ségvetésileg a mi államunknál jelentékenyeb­ben, bőkezűbben tudnak gondoskodni. (Jánossy Gábor: Az utódállamok, meg a győztes álla­mok!) Volt olyan szónok, aki a magyar bőke­zűséget szembeállította a francia áldozatkész­séggel, a francia liberalitással, amellyel had­viseltjeit és rokkantjait kielégíteni igyekezett. Azt hiszem, ez a szembeállítás nem lehet ko­moly. Ha Magyarország nem került volna a győzők sarka alá, ha Magyarország nem lenne a világnak úgyszólván legkiraboltabb állama, ha mi felülmaradtunk volna, ha győztes állam lehettünk volna, akkor azok után, ahogy a ma­gyar hadigondozás a háború alatt elindult,, ki­bontakozni kezdett, ahogy annak idején a nem­zet részint törvényhozási, részint társadalmi, részint karitatív úton lerakta a hadigondozás alapjait, meg vagyok arról győződve, hogy éppúgy elölj árnánk a^ hadigondozás tekinteté­ben, mint ahogy elölj ártunk a háború alatt és a háborút megelőző időkben a gyermekvédelem területén, ahol olyan mintaszerű intézményeket létesítettünk, hogy azok tanulmányozására külföldi szakértők zarándokoltak ide Magyar­országra. (Ügy van! Ügy van! jobbfelől.) A rokkantügynek, a hadigondozás ügyé­nek régi kipróbált érdemes sáfárja, Pettkó­Szandtner államtitkár úr két könyvet adott ki; az egyik a magyar hadigondozás története a háború alatt és a hábrút közvetlenül követő időkben, a másik pedig a hadiárvagondozás tízéves története. (Jánossy Gábor: Tanulságos könyvek! En olvastam mindegyiket!) Ha eze­ket a könyveket átforgatjuk és a számok vilá­gánál próbáljuk lemérni a magyar áldozatkész­ségnek, a magyar kötelességtudásnak és a ma­gyar erkölcsi erőnek arányait, amely a háború áldozatai iránt megnyilvánult, akkor lehetet­len, hogy az elmúlt időkben, nemcsak a mos­tani és nemcsak a közvetlenül megelőző, ha­nem a 'háború alatti kormányokra is a szemre­hányás kövét dobhatnánk. Impozáns az a sok­K ülése 1933 április 5-én, szerdán. 499 oldalúság, amellyel a magyar társadalom, a magyar állam a hadisújtottakról a múltban gondoskodni igyekezett. Le kell ezt szögez­nünk, tudomásul kell vennünk, konstatálnuk kell ezt különösen most ; amikor annyiszor vágják a hálátlanság vádjait a magyar nem­zetnek, elsősorban a törvényhozásnak és még inkább a kormánynak arcába. Itt nem a jó­akarat, nem az elismerés és nem a jószándék hiánya az, amin ez a nagyarányú történelmi akció hajótörést szenvedett, itt az anyagi esz­közök non possumusával állottunk szemben. (Ügy van! jobb felől) Mondom, ha ezeknek a könyveknek lap­jait forgatjuk, megállapíthatjuk, hogy alig van a hadisujtottaknak olyan kategóriá­juk, amellyel részint a magyar törvényhozás, részint pedig a magyar társadalom megfele­lően ne törődött volna, azoknak a sorsán, a hadisujtottak helyzetén intézményesen, többé­kevésbbé, valahogyan segíteni ne igyekezett volna. Neesak a külföldi államokkal hasonlít­suk össze a magyar hadigondozás színvonalát. Szeretnék egy retrospektív tekintettel össze­hasonlító alapot keresni a múlttal szemben. Még az én gyermekkoromban házrólházra jártak a kolduló 48-as honvédek. (Jánossy Gá­bor: Ügy van! Küszöbről-küszöbre!) Emlék­szem, hogy őszszakállú, megrokkant honvéd­aggastyánok a lelkészi hivatalba jártak azért az egy forintnyi járadékért, amelyet a magyar állam akkor a lelkészek útján juttatott ezeknek a 48-as invalidusoknak. Emlékszem még azokra a hírlapi felszólításokra és köszönetnyilvání­tásokra, amelyek elismeréssel honorálták >az olyan bőkezűséget, ha valaki a Honvédmenház számára egy doboz szivarvéget juttatott el. (Ügy van!) Ha a magyar bálának a magyar katonával szemben erre a megnyilatkozására gondolok és összehasonlítom azzal a segíteni akaró jószándékkal és becsületérzéssel, ame­lyet láttunk a háború alatt és a háború után, s amely többé-kevésbbé e törvényjavaslat ke­retein belül is megnyilatkozik, akkor az ember igazán zavarba jön, hogy követ dobjon-e a megelőző generációra, követ dobjunk-e apáinkra, akik talán a legdicsőbb magyar há­borúnak, a szabadságharcnak hőseivel szem­ben olyan mostoha eljárást tanúsítottak. Nagyon jól tudjuk ennek magyarázatát. Nem a nemzeti hála spontán megnyilatkozá­sán múlt ez, hanem az idegen, az osztrák csá­szári hatalom vétóján, amely a nemzet elemi, ősérzésének kitörését minden rendelkezésére álló hatalmi eszközzel egyszerűen megakadá­lyozni igyekezett. Eszünkben van még Arany János híres költeménye. «A koldusének», amelyben azt mondja: «Azt mondták, mikor a harcban ömölt vérem, Tíz holdnyi örökség lesz valaha bérem. Tíz arasz is jó lesz, — gondolám magamban, Korántse gyanítva, milyen igazam van.» (Jánossy Gábor: Igen. A sírjára, tgy van!) Valóban, Aranynak; ezek a sorai akkor a szomorú valóságot ecsetelték. A 48-as idők utáni állapottal szemben a nemzeti hála mai megnyilatkozását állítom te­hát szembe és mégis csak megelégedéssel kell konstatálnom, hogy ez a törvényjavaslat lehe­tetlenné teszi azt, hogy Magyarország városai­nak és községeinek utcáin a jövőben kolduló rokkantak, magyar katonai ruhában járó kol­dusok csavaroghassanak. (Propper Sándor: Két pengőből nyugodtan koldulhatnak to­vább!) A kétpengős járulékot kiegészíti az ille­tőnek Isten jóvoltából megmaradt munka­képessége és munkakészsége s a kettő együtt

Next

/
Oldalképek
Tartalom