Képviselőházi napló, 1931. XIV. kötet • 1933. március 08. - 1933. április 07.
Ülésnapok - 1931-163
c 28(y Áz országgyűlés képviselőházának 163. ülése 1933 március 23-án, csütörtökön. Mondottam, hogy a törvényjavaslatnak figyelembe kellett volna vennie azt is, hogy a rokkantkérdés megoldása szociális feladat. Ebből az következik, hogy nem lett volna szabad ebbe a törvényjavaslatba olyan elzárkózást belevenni a családi élettel szemben, mint amilyen elzárkózás a hadiözvegyekre s a rokkantak gyermekeire vonatkozólag a törvényjavaslatba be van állítva. Még inkább megütközésre nyújt alkalmat magának a miniszter úrnak az indokolása, amely indokolás szerint a miniszter úr kétségbe van esve, hogy mi lesz akkor, ha nem zárják le az igényesek sorompóját, ha a hadirokkantak későbbi házasságából gyermekek születnek, szóval, ha a hadigyámoltak még a jövőben is szaporodni fognak. Ezek antiszociális megállapítások. Ezekkel szemben hivatkoznom kell az 1848-as rokkantak helyzetére, akiknek a javára Ferenc József alatt olyan intézkedések voltak beállítva, hogy a rokkantaknak, illetőleg az 1848-as hadviselteknek a szaporodása nem okozott az akkori kormányoknak, amelyek pedig szembenállottak az 1848-as elgondolásokkal, akkora fejtörést, mint amilyen ebben a miniszteriális indokolásban benne van. ÍSőt bizonyos tekintetekben meg voltak rögzítve azok az összegek, amelyeket az 1848-as hadviseltek céljaira kellett fordítani. Ha kihalás történt, ez az öszszeg folytonosan szaporodott. T. Ház! Ennek a törvényjavaslatnak egyik legsúlyosabb hibája éppen az, hogy egyáltalában mellőzi azt a lehetőséget és azt a kívánságot, hogy a most megállapított költségvetési összegek véglegesen leköttessenek a rokkantság céljaira, hogy ezáltal a hadirokkantaknak és azok hozzátartozóinak, a jobb jövőjét és sorsát biztosítsuk. Már pedig a rokkantkérdés megoldásánál tekintettel kell lennünk az igazság elveire is. Az igazság elve az, hogy büntetni kell a bűnt, de méltányolni kell az erényt. Ebből tehát az következik, hogy a rokkantkérdés megoldását tényleg a jóvátétel alapján kell elintézni és mindazokkal szemben, akiknek a világháborúban szenvedés jutott osztályrészül és akik annak következményeit szenvedik most is, jóvátételt kell biztosítani. Ha azok, akik nem vesztették el végtagjaikat, lehettek ma már hadnagyokból főhadnagyok, főhadnagyokból kapitányok és így tovább, esetleg generálisok is, s ha azok a tisztviselők, akik nem vesztették el képességeiket és tovább szolgálhattak a burokban, előhaladhattak s ha egyáltalában az ép embernek meg volt az életlehetősége, akkor a rokkantat azért, mert olyan helyzetbe jutott, hogy a hazáért testének épségét kellett feláldoznia, nem volna szabad elzárni annak lehetőségétől, hogy bizonyos tekintetben kárpótoltassék. Hiszen ha figyelembe vesszük, hogy régente miért kaptak főnemesi rangokat és kitüntetéseket, akkor ezeknek a rokkantaknak, ha a régi időkben lett volna ugyanez a sorsuk, utódjaik ma esetleg mint főnemesek ülhetnének a magyar törvényhozás Házában, ma pedig, sajnos, a bizonyos tekintetben megcsappant társadalmi tiszteleten kívül úgyszólván csak morzsákat juttatunk nekik. De nagyon helyesen mondotta az igen t. előadó úr, hogy ez a törvény a nemzeti becsület kérdése. (Ügy van! jobb felől.) Az államtól, a hazától, a nemzettől joggal várhatja a magyar rokkantság az,t, hogy vele szemben az elbánás a nemzeti becsület elvén alapuljon, megsegítése is ez alapon történjék. Az állam hitele megkívánja, hogy a háborúban hozott áldozatok bizonyos tekintetben kárpótoltassauak, de a nemzeti gondolat, amelyről itt anynyit beszélünk és amit annyian hangsúlyoznak a túlsó oldalról, ez a nacionalizmus követeli azt, hogy ezekkel a rokkantakkal szemben, akik a magyar nemzeti államért olyan súlyos feladatokat és szenvedéseket vállaltak és ilyen súlyos szenvedésekben volt osztályrészük, az elbánás megfelelő legyen, mert a nemzeti gondolat és a polgári gondolat rovására esik az, ha ebben a tekintetben a magyar törvényhozás a maga kötelességét nem teljesíti. Ha már most ezt a rokkanttörvényjavaslatot nézem, meg kell állapítanom, hogy ennek a törvényjavaslatnak igen sok hiányossága van, előszűr is nagyon sok bürokratikus rendelkezés, másfelől, sajnos, nagyon sok diszkrej cionális rendelkezés van benne, ami lehetővé teszi azt, hogy a rokkant a mindenkori politikai hatalomtól függjön. Nincsen benne megfelelő bírói védelem, éppúgy, mint amennyire nincs biztosítva a rokkantság számára bizonyos autonómia. Csiráját látom a hadigondozó bizottságoknál ennek az autonómiának, csak nem tartom elégségesnek, hogy ez a rokkantság, amely 14 esztendőn keresztül kevés istápolással szinte maga irányította sorsát, saját ügyeinek intézésébe csak ilyen kis mértékben vonatik bel. Pedig az úgynevezett álrokkantakat akik ellen ennek a javaslatnak igen sok, ma még nem annyira megállapítható, de majd később az alkalmazásban nyilvánvaló rendelkezése van, éppen a rokkantság tudná a saját soraiból kiküszöbölni. Ezeket az intézkedéseket én nem látom, de nem látom a szerzett jogok biztosítását sem. Hiába van benne az a passzus, hogy a rokkantak szerzett jogai biztosíttatnak, mert, mint mondtam, a törvényjavaslatban annyi akasztófa van és annyiszor ki lehet játszani ezeket az úgynevezett szerzett jogokat, hogy nekem e tekintetben nagy aggályaim vannak és nagyon szeretném, ha a miniszterelnök úr arra j az álláspontra helyezkednék, hogy a rokkantj ság szerzett jogait illetőleg is a bírói védelemnek a törvényjavaslatban tág tere nyíljék. De a paragrafusok egyes elzárkózó rendelkezéseiből megállapíthatólag nem látom annak az elvnek elismerését, hogy minél inkább távolodunk a világháborútól időpontban, anná! súlyosabbak lesznek az élemedett korban a sérülések következményei, éppen a keresőképesség vagy munkaképesség szempontjából. (Úgy van! Ügy van! bal felől.) Ennek figyelembevéi telét nem látom, ugyanakkor azonban meg kell alapítanom, hogy annyival súlyosabb lesz a társadalom közönye idővel, minél inkább távolodunk a világháborútól. Ez az oka annak, hogy a rokkantság kétségbe van esve e miatt a törvény miatt, mert fél attól, hogy ez a törvény a haladó időt és a haladó idő folytán az öreg korral járó súlyos követelményeket nem veszi figyelembe. Nem látom azonban ebben a rokkanttörvényben — mint említettem — a családi életet, a rokkantak családjainak jövőjét illetőleg a megfelelő biztosítékot. Nem látom ebben a törvényben azt, hogy annak a rokkantnak joga van az élethez, joga van a szenvedésekért való kárpótláshoz. Mindezek hiányoznak belőle, és így^ ez egy egyszerű, sablonos bürokratikus törvény, amelynél a mindenkori miniszter jóakaratától függ, hogy hogyan alkalmazzák, holott én azt szeretném, hogy a rokkantság ebben a tekintetben teljes mértékben biztosítva legven. Mélyen t. Ház! Magában a törvényben az
