Képviselőházi napló, 1931. XIV. kötet • 1933. március 08. - 1933. április 07.

Ülésnapok - 1931-163

Ü76 Az országgyűlés képviselőházának 163. illése 1933 március 23-án, csütörtökön. módon megtiportak bennünket, minden magyar katonát, még azt is, aki épen jött vissza a háborúból, mert egyek vagyunk mindnyájan, akik odakint voltunk. Minden idegünk fáj és sajog, amikor azt látjuk, hogy mi történik a háborús rokkant katonákkal ebben az országban, amely Európát valaha megtanította katonáskodásra, abban az országban, amely mindenét a magyar katonának köszönheti, még ezt a csonka földet is a magyar katona erejének és presztízsének köszönheti, mert már régen összecsaptak volna felettünk a hullámok, ha őrt nem állana a magyar katona fenyegető hatalmas alakja. Ennek a nemzetnek a katonaságával bántak így el, hogy ma is pár pengőt dobnak oda koldusfillérként az 50%-os féllábú rokkantnak. T. Ház! Áttérek a javaslatra. Ez a törvényjavaslat még formájában sem az, aminek kellene lennie. Ez nem a régi magyar szellemű törvényalkotás, ez nem Werbőczy és nem Deák Ferenc törvényalkotó magyar szellemének kifejeződése. Német kazuisztika az, amit itt látunk, aprólékos esetek összéhalmozása, nagy elgondolás és rendszer nélkül. Merem mondani, hogy ebben a törvényjavaslatban nincs rendszer és ez a legfőbb hibája. Es itt hibáztatnom kell a miniszterelnök urat, aki dacára annak, hogy ő tudja legjobban, azok a jogszabályok, azok a rendeletek, amelyek korábban rendezték ideiglenesen a hadirokkantak és hadigondozottak kérdését, menynyire nem voltak elegendőek, mégis belenyugodott abba, hogy ezeket a jogszabályokat lényegben kevés változtatással, törvényformájába öntsék, ahelyett, hogy egy alapvonalaiban új törvénnyel állott volna elő. A törvényjavaslatot két részre tudnám bontani. A lényegesebb rész, amely a nagy tömegeket legfőképpen érdekli, és amely minden hadirokkanttörvényben a legfőbb alkotórész kell, hogy legyen: a hadigondozottak járadékára vonatkozó rész; a másik pedig az egyéb kedvezményeket tartalmazó rész. Kijelentem, hogy a második rész ellen jóval kevesebb kifogásom van, és éppen ez az, amelynek megalkotásában a miniszterelnök úrnak több iniciativája volt, mert hiszen itt tényleg új dolgokat is hozott. Annál jobban el kell ítélnem a javaslat fontosábbik, a járadékról szóló részét. Melőtt a járadékokra áttérnék, méltóztassék megengedni, hogy a javaslat pár alapvető megállapításával, fogalmazásával, gyökeres igazságtalanságaival foglalkozzam. Először is kifogásolnom kell azt, hogy az európai hasonló törvényalkotásokkal ellent étben a hadirokkantság fogalmazását a mi törvényjavaslatunk a keresőképességhez kötötte. Ez, tudomásom szerint, egyedülálló dolog az európai hadirokkanttörvényekben,( Müller Antal: Elég rossz!) mert mindenütt vagy a munkaképességről van szó, (Ügy van! Ügy van! a balközépen.) vagy a fizikai rokkantságról, a testi., egészségbeli erő csökkenéséről, vagy a kettőnek kapcsolatáról; de a keresőképesség felvétele mindenképpen igazságtalan. Méltóztassék csak azt^ az esetet venni, ha egy hadirokkantnak levágták mindkét lábát, de ügyvéd volt és ügyvédi foglalkozást űz ma is. Nagyon könnyen előfordulhat a törvénynek olyan magyarázata, hogy ezt a 100%-os hadirokkantat majd elminősítik talán 50%-os rokkanttá azért, mert rokkantsága keresőképességét esetleg kevéssé csökkenti. (Müller Antal: De csökkenti! — Fábián Béla: Van, aki azt mondja talán, hogy nem csökkent semmit, mert nem a lábával, hanem a szájával dolgozik!) Nagyon kérem, hogy a törvény jaivaslatnak ezt az alapvető fogalmazási hibáját a miniszterelnök úr legyen kegyes kijavíttatni. (Müller Antal: Ezt sokan fogjuk sérelmezni! — Fábián Béla: Sokan fog juk sérelmezni, de kevesen fogunk ellene szavazni!) Azt hiszem, ebben pártkülönbség nélkül egyetért velem a t. Ház, talán ia miniszterelnök úr is, aki nagyon helyesen és nemesen amúgy is kikapcsolta ezt a javaslatot a pártpolitika köréből. De igazságtalan a hadiözvegység fogalmának meghatározása is. Lehetetlennek tartom, hogy csak azt az özvegyet minősítsék hadiözvegynek, akinek hadirokkanttal való házassága a katonai szolgálat utáni esztendőn belül történt. Nagyon kérem a t. miniszter urat, fogalmazzák át ezt a szakaszt is olyanféleképpen, mint én tettem kisebbségi javaslatomban, hogy minden 100 és. 75%-os hadirokkant özvegye minden körülmények között hadiözvegynek minősüljön, akármikor történt a házasság. (Szilágyi Lajos: Kevés! Valamennyi hadirokkantnak az özvegye! Erre mi mondjuk, hogy kevés!) Ha a képviselő úr elfogadtatja a többet, nagyon meg fogom köszönni a képviselő úrnak, és nem fogok ragaszkodni a magam elgondolásaihoz. (Szilágyi Lajos: A Honsz. mondja, hogy az kevés.) Nem hiszem azonban, hogy nagyon sok olyan pontot fog még találni a képviselő úr, ahol engem ilyen nemesen túl tud szárnyalni. (Zaj.) Természetesen magamévá teszem Szilágyi képviselő úr indítványát, de abban az esetben, ha az nem teljesednék, legalább az én javaslatomat teljesítse a miniszterelnök úr, hogy tudniillik az 50 és 25%-os hadirokkantak özvegyei hadiözvegyeknek minősüljenek akkor, ha a hadiszolgálat utáni három esztendőn belül történt a házasság. Igazságtalanságnak tartom a hadiárvaság fogalmának meghatározását is a törvényjavaslatban. Itt hasonlóképpen azt proponálom, hogy a 100%-os és 75%-os kategóriában minden hadirokkantnak gyermeke hadiárvának tekintessék és az 50 és 25%-os kategóriában, legalább^ abban az esetben, ha a hadiszolgálat utáni három esztendőn belül történt a házasság. Nagyon igazságtalannak tartom azt is, hogy a javaslat az egyéni revízió lehetőségét kizárja. .Aki egy kicsit foglalkozott a hadirokkantak kérdésével ezalatt a szomorú tíz esztendő alatt, nagyon jól tudja, hogy milyen rengeteg igazságtalanság történt. Azért, mert a szabályok is igazságtalanok voltak és a gyakorlat sem volt megfelelő, miért kellene a hadirokkantakat elzárni attól, hogy bármikor egyéni revíziót kérhessenek? De különben is vannak itt még igen súlyos, hasonló igazságtalanságok. A törvényjavaslat nem engedi meg többé az új jelentkezést, ugyanezzel a megokolással. (Dinich Ödön: Nagy hiba!) Öriási hiba, (Dinich Ödön: Kegyetlenség, hány olyan van, aki nem tudja igazolni!) mert rengeteg olyan esetben utasítottak el szegény hadirokkantakat, amikor csak az volt a hiba, hogy az illető nem tudta bizonyítani sérülésének és betegségének a hadiszolgálattal való összefüggését eredeti okmányokkal. (Dinich Ödön: Nem kapott Szibériában bizonyítványt.) Hivatkozom arra, hogy sehol Európában nem kell ezt az összefüggést bizonyítani. Mindenütt elegendő ennek az ösz-