Képviselőházi napló, 1931. XIV. kötet • 1933. március 08. - 1933. április 07.

Ülésnapok - 1931-159

lí£ Az országgyűlés képviselőházának 159 bajból, hogy a munkabéreket leszorították a minimumra. Faluról felcsábított munkaerőkkel dolgoztak, akik saját munkásruhájukban hétszámra ott fetrengtek, még a ruhát sem vetették le éjjel magukról és olyan nyomorúságos munkabéreket kaptak, hogy abból a napi táplálékuk is alig került ki. A vállalkozók, hogy^ a munkások kedvét valahogyan fenntartsák és fokozzák, egy hordó savanyított uborkát állítottak oda, mondván: ott van egy hordó uborka, aki éhes és szomjas, táplálkozzék belőle. A magyar állam közmunkagazdálkodásának szebb szimbóluma nem is lehet, mint az a hordó savanyított kovászos-uborka, amelyet odalöktek a munkások elé ajándékképpen. Beszéljek arról, hogy micsoda rettenetes kizsákmányolással, a munkaerők micsoda förtelmes kihasználásával épült például a szegedi egyetem? Azok a miniszteriális urak, akiknél a deputációk eljártak, maguk is megbotránkoztak azon, hogy micsoda béreket fizetnek azok a vállalkozók, akik százezreket vágtak zsebre ezeknél a munkáknál. Ha tehát mi ezekről a padokról a beruházások ellen foglalunk állást, ezért tesszük, mert attól tartunk, hogy minden egyes beruházás nem új munkaalkalmat jelent, hanem jelenti a munkabérek hihetetlen mértékű leszorítását és jelenti azt, hogy azok a vállalkozók, akik ezt a munkát megkapják, munka nélküli jövedelemhez jutnak, ellenben a munkásság annál kevesebb munkaalkalomhoz jut. (Zaj a baloldalon.) Mi ezekről a padokról a közmunkák kiadásánál számtalanszor fölszólítottuk a kormányt arra, hogy a munkások és munkaadók között létesített kollektív szerződésben megállapított munkabéreket tekintse, mint minimumot. Kösse ki a vállalkozóval kötött szerződésben, hogy ennél kisebb béreket nem szabad fizetni. Erre a kormány válasza az volt: — Ezt nem lehet megtenni, mert a vállalkozás szabadságába ütközik bele. Hogyan jön a magyar állam ahhoz, hogy előírja a munkaadónak, hogy ő mennyit fizessen a munkásnak. A munkabér a kormány bölesesége szerint. a kereslet és kínálat törvényén alapszik. Ha sok van a piacon, kevés az ára, ha kevés van, több az ára. —Sajnos, — monda az akkori kereskedelemügyi miniszter úr égbe tekintve, szemforgatással ~ ezen nem tudunk segíteni. — Tehát a magyar állam odaáll a vállalkozói szabadság mellé. Csodálatosképpen azonban ugyanaz a magyar állam, amikor a munkások ezek miatt az alacsony munkabérek miatt föllázadtak és az alacsony munkabérek következtében sztrájkolni voltak kénytelenek, rendőrt és csendőrt talált a munkások megfékezésére. Ott elfeledkezett arról, hogy a munkásoknak is van vállalkozói szabadságuk, nekik is megvan a joguk arra, hogy egyetlen kincsüket, a munkaképességüket olyan pénzért adják el, amilyenből annak előállítási költségei megtérülnek. Ott nem respektálta a magyar állam a vállalkozás szabadságát, hanem odaállt a nagyvállalkozók, a panamisták mellé és megvédte azokat a szerencsétlen, elnyomott munkásokkal szemben. A kétféle igazságosztásnak ezeket a példáit nagyon lehetne fokozni, t. Képviselőház. Érthető tehát, ha mi ezekről a padokról bizonyos idegenkedéssel tekintünk át az urakra, amikor beruházásokról beszélnek, mert egyfelől ezek a beruházások tulnyomórészben láthatatlan beruházások voltak, ami beruházás ülése 1933 március 16-án, csütörtökön. pedig volt, abból inkább a vállalkozók ruházkodtak be, a munkások még meztelenebbek, még rongyosabbak lettek, még kevesebb munkabért kaptak. Amellett, mint szocialista, kénytelen vagyok kijelenteni, hogy a munkás megsegítésének legrosszabb és legdrágább módja a közmunka, különösen az olyan közmunka, amely a vállalkozóknak a munka komplikáltsága következtében nagy hasznot juttat. Mindenütt a világon rájöttek már arra, hogy a munkanélküliek megsegítésének egyetlen módja a munkanélküli segély, amely egyúttal a legolcsóbb mód is. A kormány azonban arra helyezi a súlyt, hogy munkanélkülisegélyt nem ad, ellenben közmunkákat létesít. Azt meg tudnám érteni és magam is helyeselném, ha a pénzügyminiszter úr javaslatában utalást találnék arra, hogy abból az összegből, amely most itt beruházásra rendelkezésre áll, ki fogja építtetni a győr—balatoni utat. T. Ház! Mi annyit beszélünk a Balaton szépségeiről, annyit írunk róla, sőt legújabban egy filmet is készítettek erről s valóban el kell ismernünk, hogy a Balaton egyik legszebb természeti kincse az országnak. Nem elég azonban a Balatont csak propagálni, nem elég a Balaton szépségeit filmen meg reklámplakátokon megmutatni, hanem annak az idegennek lehetővé kell tenni, hogy el is jusson a Balatonhoz, kapjon rendes szállodát, hogy az éjszakát a Balaton mellett át is tudja aludni. De a legfontosabb mégis csak az, hogy valahogyan eljusson a Balatonhoz. Már pedig annak, aki akár Ausztria, akár Csehszlovákia felől jön a Balaton felé, ha csak nem akar Budapesten, illetőleg helyesebben Kelenföldön keresztül a Balatonhoz jutni, olyan utat kell megtennie azon a dunántúli testet-lelket rázó vicinálison, hogy örök időre elmegy a kedve a Balatontól. Pedig nem kerülne sokba Győrtől a Balatonig egy szép út megépítése. Nem olyan luxusutat gondolok, mint amely Budapestet és Bécset összeköti. Elég volna egy jól használható autósztráda s az útépítés még akkor is kifizetné magát, ha csekély költséget szedne az építő állam az út használatáért. Olvasok arról, hogy a kormány újabb motorkocsikat fog rendelni. Nagyon kérem a pénzügyminiszter urat, nézéssé át közegeivel az erre vonatkozó rendelkezéseket és ne engedje^ meg azt, hogy a magyar vasutak szégyenére olyan motorkocsikat állítsanak forgalomba, mint amilyeneket például a Dunántúlon látunk. Nem tudom, t. képviselőtársaim közül utazott-e valaki egy ilyen testet-lelket rázó kocsin? Méltóztassék csak elképzelni, hogy ha valaki reggel 4 órakor elindul Szombathelyről Celldömölkön, Veszprémen át, milyen holtfáradtan ér Székesfehérvárra. (Felkiáltások a jobboldalon: Ebben igaza van!) Németországban már sínzeppelin van és komoly urak mondják, akik ^már utaztak ilyenen, hogy az utazás valóságos gyönyörűség rajta s még egy kitűnően rugózott autónál is kényelmesebb. Míg Ausztriában, Németországban és Csehszlovákiában olyan igényeket támasztanak a motorkocsiknál, hogy az utazóközönség valóban gyorsan és kényelmesen, minden lélekrázás nélkül jusson el céljához, addig nálunk 30—40 esztendős kocsirendszerekkel kísérleteznek, közvetlen meghajtású benzinmotoros kocsikkal, amelyek fékrendszere gyenge, rugózása hiányos s amelyek szerkezete elavult. Ilyenekbe öl bele a magyar állam egy csomó