Képviselőházi napló, 1931. XIII. kötet • 1933. január 20. - 1931. március 02.

Ülésnapok - 1931-149

220 Az országgyűlés képviselőházának 1^9. ható iparunknak, a nemzeti iparnak, a mezőgazdaságnak olyan megterhelését jelentette ez, ami helyes vámpolitikának el nem ismerhető, esi ami egyúttal azzal a konzekvenciával jár, hogy a kereskedelem viszont kikapcsoltatott teljes hivatásából. Most ezekhez a vámokhoz hozzájárulnak még a devizakorlátozások, az importkorlátozások és mindazok a spanyol inkvizíció idejéből ismeretes rendszerek, amelyek a kereskedelem elpusztítására vannak irányozva, amelyek a mezőgazdasággal együtt süllyesztik el és teszik lehetetlenné a kereskedelmet. Az előttem felszólalt Kabók Lajosi t. képviselőtársam a munkanélküliség szempontjából kifogásolja ezeket a kedvezményeket, amelyeket az osztrák iparnak kellett adni. Azt kell mondanom, hogy nincs elhibázottabb tétel és nincs olyan tétel, amelyet közgazdaságilag kevéabbé lehetne képviselni, mint az a tétel, amellyel a gyáripar az ő túlterjeszkedése érdekében harcol, hogy tudniillik a munkanélküliség kérdése szorosan azzal függ össze, hogy az importot csökkentsük, mert ha az importot megszorítjuk, az a munkanélküliség kérdésének megoldásához hozzájárul. Én nem akarok a magyar példára hivatkozni. Kabók t. képviselőtársam talán visszaemlékszik arra, amire különben most a német viszonylatban ama bizonyos szeptemberi ülésszakon dr. Léderer berlini professzor utalt, akire Beck Lajos képviselőtársam is hivatkozott, hogy a magyar viszonylatban is ugyanúgy áll a dolog. T)e én idézni akarom őt, aki azt mondotta ennek a kérdésnek szemszögéből (olvassa): «Mégis megfontolásra kell, hogy okot adjon, hogy párhuzamosan a behozatallal a munkanélküliség kérdése éppen az ellenkező irányban halad. Németország összbehozatala 1927-ben 14-2 milliárd márka volt, 1931-ben 6-7 milliárd márka. Míg azonban — azt mondja — a behozatal körülbelül a felére csökkent az azelőttinek, a munkanélküliek száma 6 millióra emelkedett. Minél nagyobb a behozatal. — mutatja az eddigi tapasztalat, az utolsó évek tapasztalatai — annál kisebb volt a német munkanélküliség.» És nem ugyanazt tapasztaljuk mi? Ugyanazt tapasztaljuk, és ha végignézünk az angol és amerikiai példán, ha végignézünk az 1921. évi gazdasági depresszión, amely Anglián és az Egyesült Államokon keresztülment, ha végignézünk a mai világválságon, mit tapasztalunk*? Azt, hogy Amerikának rettenetes prohibíciós vámjai, amelyek az egész gazdasági világválságnak egyik fő okozói, ott azt idézték elő, hogy az Egyesült Államokban ma 12 millió munkanélküli van, világos bizonyságául annak, hogy az ilyen közgazdasági tévedések, a közgazdasági igazságokon való az a keresztülgázolás, amelyet a protekcionizmus jelent, megbosszulja magát, a gazdasági élet törvényei a saját igazolásukat megkapják. De azt mondják, hogy ez munkát szerez. Ezzel a kérdéssel sokat foglalkozott Keynes és Beveridge a mostani angol szituáció szempontjából és Keynes azt mondja (olvassa): «Ha a protekcionisták azt hiszik, hogy az ő rendszerük alatt az embereknek több lesz a munkájuk, akkor igazuk van. Az import korlátozása által a munka összmennyisége szaporíttatnék, de a munkabérek együttes összegét csökkentené. Á protekcionistának nemcsak azt kellene bizonyítania, hoary munkaalkalmat teremtett, hanem azt is, hogy a nemzeti jövedelmet szaporította.» Beveridge azt írja (olvassa): «Oh, igen, több munkája, sokkal több munkája, végnélküli munüléee 193$ február 16-án, csütörtökön. kaja lesz annak az embernek, aki megkísérli, hogy a saját házát felépítse, a saját cipőjét elkészítse, a saját élelmét megfőzze és mindent megcsináljon à maga számára, akár jól tudja csinálni, akár nem. Csakhogy ez az a munka, amely éhséget és küzködést jelent. A munka önmagában még nem jelenti a jólétet, a munka csak akkor jólét, ha az a fáradság, amelyet képvisel, kedvező járadékot hoz.» Ez a munka, amely nem számol a munkamegosztás törvényeivel, amely a nemzetközi munkamegosztás törvényeit fellöki, arra az eredményre vezet, amire vezetett Németországban, az Egyesült Államokban és nálunk is, hogy a gazdaságpolitikának ilyen természetellenes eltorzítása csakis a küzködést és a pusztulást, mindennek pusztulását jelentheti. T. Képviselőház! Ezeket nemcsak elvi szempontból voltam bátor elmondani, hanem azért is, mert két gyakorlati konzekvenciáját is bátor vagyok ennek levonni. Az egyik az, hogy most a világgazdasági konferencia előtt állunk, amelyen előreláthatóan Magyarország is képviselteti magát és én nagyon kérem a mélyen t. kormánytól, tegye megfontolás tárgyává, hogy ezen a világgazdasági konferencián végre ne a protekcionizmus jólismert technikusai képviseljék az ország érdekeit, hanem képviseljék olyanok, akik a szabadkereskedelem irányzatában élnek és gondolkoznak, akik ennek az irányzatnak általánosan vett helyességéről és a magyar nemzeti szempontból különösen vett helyességéről meg is vannak győződve. Mert ha valaki 10—12 évig azzal tölti életét, hogy az ilyen protekcionizmus értelmetlen intézkedései között akar szerződésekben kibúvókat találni, amikor valaki beidegződött már abba, hogy itt nincs semmi más tennivaló, hogy a mi vámpolitikánk csakis kizárólag arra az egyre használható fel, hogy a gyáripart fejlessze, aki tehát a protekcionizmus irányában ilyen mértékben van igaz meggyőződésével lelkileg angazsálva, és mindazok, akik ebben a sok technikában részt vettek és a sok technikától nem látják a gazdasági tudomány megdönthetetlen igazságait, nem alkalmasak arra, hogy képviseljék az országot. Inkább senki se képviselje, de, ha valaki képviseli, azok képviseljék, akik a szabadkereskedelemnek Magyarország érdekében való egyedül kívánatos érvényesülését átérzik, tudják és megértik. (Sándor Pál: Igaza van!) A másik amire utalni akarok a praktikus elintézés szempontjából, az ouchy-i megállapodás, amely Hollandia, Belgium és Luxemburg közöttt létesült és az első komoly kísérlet arra, hogy a vámtarifákat lebontsák. (Ernszt Sándor: Nem ratifikálták!) Majd rátérek erre, igen. t. képviselőtársam. Az ouchy-i megállapodás úgy szól, hogy öt év alatt évente 10%-kal, összesen tehát 50%-kai kölcsönösen leszállítják a vámtételeket és ugyanezt alkalmazzák minden olyan országra nézve, — természetesen kölcsönösen — amely ehhez a megállapodáshoz csatlakozik. Ernszt Sándor igen t. képviselőtársam azt mondja, hogy ezt nem ratifikálták. Mondjuk úgy, hogy még nem ratifikálták. Anglia az egyetlen, amely ez ellen szót emelt Hollandiában és Belgiumban és mondhatom, hogy Hollandiában és Belgiumban is meglehetősen barátságtalan választ kapott erre a tiltakozásra, mert utaltak arra, hogy amikor Anglia az ottawai megállapodást preferenciák és a legtöbb kedvezmény szempontjából nem tartotta a többi állam érdekeibe ütközőnek, akkor nincs joga