Képviselőházi napló, 1931. XIII. kötet • 1933. január 20. - 1931. március 02.

Ülésnapok - 1931-148

Az országgyűlés képviselőházának 14*8. kell megemlítenem azt a társadalmi réteget, amelynek ez ellen tiltakoznia a legtöbb joga van és ez a magánalkalmazottak rétege. A miniszter úr valószínűleg megkapta azt a táviratot, amelyet a Magántisztviselők Szövetségének január 31-én tartott gyűlése ebben a tárgyban hozzá az utolsó pillanatban intézett, kérve őt és kérve ugyanakkor a miniszterelnök urat is, valamint a 33-as bizottság tagjait, hogy a magánalkalmazottak által már eddig hatféle címen, fizetett adóknak újabb pótlékolásától, újabb felemelésétől annál is •inkább tekintsenek el, mert itt minden újabb adóemelés a fogyasztóképesség katasztrofális további lezuhanásával és ezzel a szociális érdekek legsúlyosabb sérelmével jár. A gyűlés lezajlott, a tiltakozó távirat elment, a válasz a gyűléstilalom volt, hogy elfojtsák és elnémítsák az ország minden részebői elemi erővel felzúduló elkeseredés hangját. Ha a kormányzat arra hivatkozott sajtókommünikéiben, hogy olyanok zúgolódnak és olyanok lázonganak, akiknek semmi közük nincs az ügyhöz, nos én itt most ebben a néhány pereben, ebben a rövid r negyedórában azoknak zúgolódását, elkeseredését és felháborodását kell, hogy tolmácsoljam, akiknek erre ebben az országban a legtöbb joguk és a legtöbb okuk van. A magánalkalmazottak társadalmi rétege a legutóbbi esztendők során a különböző színes munkaígéretek, a különböző délibábos kezdeményezések mellett megkapta adójának a Wekerleféle pótlékot, megkapta a Korányi-féle pótlékot és most megkapta az Imrédy-pótlékot is. 1930 januárja óta a munkások és általában a fix keresetű alkalmazottak kereseti adóját 250%-kai pótlékolták. Jövedelemadójukhoz először egy 100%-os szükségadót csaptak hozzá, amelyről azt hitte eleinte az ország nyilvánossága, hogy ez az Ínségben lévő lakosság támogatására szolgál és csak később derült ki a miniszteri értelmezések kapcsán, hogy ez az Ínségbe került államháztartás szanálására f ordíttatik. Majd ennek megváltoztatásával jött a 30%-os, most pedig újabban a 45, illetve 60%-os pótlék, a rokkantadónak, mint hatodik adónemnek egyidejű megduplázása mellett. íme, egy társadalmi réteg, amelynek a köz Irányában mindig csak kötelezettségei voltak, mert ezeket rárótták és rákényszerítették, de amellyel szemben a közület a legutolsó 10—12 év során soha semmiféle formában még a legelemibb szociális kötelezettségének sem tett eleget. A konjunktúra kutató intézet mutatja be legutóbb azokat a katasztrofális számokat, amelyek ennek a társadalmi rétegnek mind létszáma, mind pedig jövedelme tekintetében végbementek, így tudjuk meg, hogy 1929 decembere óta a 6000 pengőn aluli alkalmazottak létszáma 105.000ről leapadt 1932 szeptemberére 90.000-re. 15 000 ember kiesett tehát a gazdasági életből. 15.000 lélek, talán nagyrészt családapa, kenyérkereső, családfenntartó, aki nem dolgozik, nem keres, nem visz haza sem fix havi illetményt, de még nyomorúságos kis ügynöki járandóságot sem; 15.000 ember a hozzájuk tartozó eltartottakkal együtt egy középnagyságú magyar városnak a lakossága, tanult, képzett emberek, akik ezt a tanultságukat és képzettségüket nem tudják sehol és semerre felhasználni ^ és akik egyre jobban elmerülnek a nyomorúságnak és 'a nincstelenségnek tengerében. Hiába volt minden sürgetés, minden követelődzés, minden kívánság: az állástalan ínagánulése 19'33 február lő-én, szerdán. 203 alkalmazottak ügyében csak úgy nem történt semmi megsegítésük tekintetében, csak úgy nem tettek intézkedést, mint ahogy nem tették meg ezt a munkanélküli ipari munkások, az; aratószerződés és betevő falat nélküli mezőgazdasági munkások érdekében. A fizetések tekintetében a válság hatása alatt, de talán még inkább és még nagyobb mértékben a kapitalista kapzsiságnak és a konjunktúra kihasználása hatása alatt lezuhantak ezek az illetmények az 1929 december végei állapottal szemben, amelynek indexszámát százzal veszi fel a konjunktúrakutató, a fővárosban 78'3-re, a vidéken 63*2-re, országos átlagban 72'9-re. Itt van tehát egy társadalmi réteg, amely nemcsak létszámában tizedeltetett meg, hanem amelynek dolgozó hányada fizetésének átlagban 30%-át vesztette el ugyanakkor, amikor adóit felsrófolták, amikor adóterheit megsokszorozták. Nekem már az 1931. évi adóstatisztika bemutatása kapcsán volt alkalmam rámutatni arra, hogy milyen elképzelhetetlen és hallatlan adózási osztálypolitika nyilvánul meg ebben az országban. Rámutattam arra, menynyire képtelen és lehetetlen dolog az, hogy egy aránylag kis és vékony réteg, ebben az agrárországban egy igazán nem számottevő — már létszámánál fogva nem perdöntő jelentőségű — csoport, amelyhez átlagban százezer embert lehet számítani, megközelítőleg annyi adót fizessen, mint az egész földbirtok» az 1931-es statisztika szerint kereken 54 milliót, többet, mint az ipar és többet, mint a kereskedelem. Az 1932-es adataim nincsenek meg, mert erről statisztikát nem közöltek, de saját számításaim és kiadott adóügyi rendelkezéseknek, pótlékolásoknak értékelése és mérlegelése szerint az az alkalmazotti adóteher, amely 1931-hen 53 milliót tett ki, 1932^ben legalább 63 millióra emelkedett, és új pótlékok, új kivetések folytán legalább 75—78 millióra fog rúgni az 1933. esztendőben. Pusztító csapás ez az alkalmazottak széles társadalmi rétegében. Mert mi a következménye ennek az adóemelésnek, mi a következménye annak, hogy itt, ennél a rétegnél maradéktalanul és hiány nélkül megfogható fizetés egészét adó alá vonják hatféle címen? Csökkenti a fogyasztását, lemond szükségleteinek kielégítéséről és a kezemben lévő konkrét adatok, nem erre az alkalomra és nem ezen interpelláció részére készült háztartási statisztikák szerint, amelyeket gondos, lelkiismeretes családapák, dolgozó, gürcölő emberek állítottak össze, kitűnik, hogy abban a mértékben, ahogyan az adóemelések növekedtek, ahogyan a 3700 pengőjű alkalmazott adóterhei 440 pengő évi öszszegről — itt be van számítva a társadalombiztosítási járulék is — 558 pengőre emelkedett, ahogyan a fizetést leszállították, a napi 4 pengős háztartási ellátmányt kénytelen volt redukálni 3 pengőre, a háztartási szükségleten túl; menően ruházati, könyvbeszerzési, életbiztosí

1 tási és egyéb kiadásait kénytelen volt restringálni. Ha azután ezt méltóztatnak majd megszorozni tízezerrel, húszezerrel, akkor rögtön megkapják az urak magyarázatát annak, hogy miért pang az ipar, miért megy tönkre a kereskedelem, miért van megbénítva a fogyasztás. Mesterségesen tönkreteszik a gazdasági életet ezzel a túladóztatással, amely az ország pénzügyi helyzetét megjavítani és megmenteni nem fogja, de amely az ország dolgozó népét egészen biztosan a pusztulás örvényébe sodorja. Ugyan ki hitte és ki vallotta őszintén és