Képviselőházi napló, 1931. XIII. kötet • 1933. január 20. - 1931. március 02.

Ülésnapok - 1931-144

108 Az országgyűlés képviselőházának U4. ülése 1933 február 1-én, szerdán. tandó nemzetközi munkaügyi értekezlet ezt az egyezményt elfogadja, úgy Magyarország is az elé a feladat elé lesz állítva, hogy ratifikálja-e ezt az egyezményt, vagy sem? Nem hiszem, hogy Magyarország ne ratifikálja ezt az egyezményt, amikor Magyarországnak elsősorban érdeke az, hogy a maga ratifikálásával erkölcsi nyomást gyakoroljon azokra az államokra, amelyek ipari szempontból a magyar iparnak talán versenyt tudnak támasztani. Elismerem, hogy ez a kérdés csak nemzetközi úton rendezhető, mert nem vezethető be elgy országban, amikor a másik ország ennek végrehajtása elől elzárkózik, de épipen azért, anert a kérdés ilyen előkelő nemzetközi fórumon tárgyaltatik, amely nemzetközi fórum előreláthatólag, miután mér az előző értekezleten elvben elfogadták a 40 órás munkahét bevezetéséről szóló egyezményt, nem. fog elzárkózni a végleges egyezmény elfolgadása elől sem, miután egyes államok már előre is, mint Németország, Olaszország és bizonyos mértékig Franciaország is, a maguk hozzájárulását kilátásba helyezték és miután ezen országokban a politikai irányzat és a gazdasági viszonyok olyan alakulást vesznek, hogy feltételezhető, hogy rövid időn belül ezt az egyezményt ratifikálni fogják, helyes és célszerű, ha ezt az egyezményt Magyararsaág is minél előbb ratifikálja. A ratifikálással kapcsolatban azonban egyúttal gondoskodni kell arról, hogy a kérdés minden részletét megtárgyalva, szakemberekkel megvitatva, úgy kerülj öm végrehajtásra, hogy ennek végrehajtása azután a termelésben ne okozzon semmiféle zökkenést, hanem tényleg azt a célt szolgálja, amely célt maga az egyezmény szolgálni kíván, hogy több- munkaalkalmat kíván teremteni, több munkásnak kíván kenyeret biztosítani. Előre is hangsúlyozni kívánom azt az álláspontot, amelyet képvisel a munkásság éridekképviselete Magyarországon és képviselnek a nemzetközi fórumon is, hogy az egyezmény végrehajtása és a munkaidő redukálása^ nem vonhatja maga után a bérek leszállítását. Rendkívül fontos ez és szükségesnek tartom ezt minden ^alkalommal hangsúlyozni, r mert amennyiben a bérek nem mariadnak változatlanok, nem maradnak érintetlenek, akkor a cél nem éretik el, mert a fogyasztás csökken és a belső fogyasztás csökkenésével nem áll arányban majd az az intézkedés, amelyet itt végre akarnak hajtani. Tudom, hogy ennek törvényhozási végrehajtása és kimondása igen nehéz és igen körülményes, tisztán az érdekeltségek erőviszonyától függ, hogy a béreket változatlanul fönn tudják-e tartani, vagy képesek lesznek-e magasabb béreket elérni, de remélem, hogy a gazdasági viszonyok javulása következtében képesek lesznek helyzetüket javítani. Nem akarok ezzel az egyezménnyel kapcsolatosan rátérni arra, hogy már most is milyen ellenvetések hangzanak el. Ezeket az ellenvetéseket éppúgy félre lehet tenni, mint ahogyan félre lehetett és félre kellett tenni azokat az ellenvetéseket, amikor a munkáltatói oldalról a 12 órai, a 10 órai im'unkaidő fenntartása mellett kardoskodtak és arra hivatkoztak, hogy a termelés mennyire meg fog drágulni, ha a munkaidőt leszállítják. Ma átlagban 8 órai a munkaidő, legalább is a nagyobb üzemekben 8 órai a munkaidő és állítom,, hogy sohasem keresett a tőke annyit és sohasem kerestek egyes iparágak annyit, mint amennyit a imlostani időben keresnek. A tőkét egyáltalában nem kell félteni, mert az a maga szervezettségével, kartelijeivel ós egyéb intézményeivel a maga érdekeit hatásosan meg tudja védeni. Elnök: Lejárt a beszédideje, képviselő úr. Peyer Károly: öt pere meghosszabbítást kérek. Mindjárt befejezem. Elnök: A Ház a meghosszabbítást megadja. Peyer Károly: Éppen azért, miután a kérdésnek ilyen nagy szociális jelentősége van, szükség van arra, hogy a kereskedelemügyi miniszter úr figyelmét már most felhívjam a Nemzetközi Munkaügyi Konferencia határozmányaira s felhívjam egy úttal a főváros közgyűlésének állásfoglalására is és arra kérjem, hogy ezt a szaktanácskozást sürgősen hívja egybe, tegyen meg minden előkészületet s előre is kérem a magyar /kormányt, hogy ne zárkózzék el annak idején majd ennek az egyezménynek ratifikálása és a gyakorlatba való keresztülvitele elől. Elnök: A belügyminiszter úr kíván szólani. vitéjz Keresztes-Fischer Ferenc belügyiminiszter: T. Képviselőház! A képviselő úrnak a kormányhoz intézett interpellációjára a kormány nevében van szerencséim a következőkben válaszolni. A képviselő úr interpellációjában olyan témát érint, amely az egész világ gazdasági életét élénken foglalkoztatja s amely a leg/utóbbi nemzetközi munkügyi szervezetnek Genfben tartott konferenciáján beható megvitatás tárgyát képezte. A probléma az, hogy az ipari munkásság eddigi 48 órás heti munkaidő helyett 40 órás heti munkaidőben dolgozzék s a tétel úgy van felállítva, hogy a 40 órás heti munkaidő bevezetésével a 40 órán felül mutatkozó 8 óra egy újabb munkaerő igénybevételével lesz pótolható és ezáltal a munkanélküliség

1 csökkenthető. r Ez a tétel, így felállítva, tényleg egy szocilálls és a munkanélküliséget enyhítő intézkedésnek néz ki, de éppen azok a viták, amelyeket az egész kormány, különösen pedig a kereskedelemügyi miniszter úr és én is, figyelemmel kísértünk a nemzetközi munkaügyi szervezet genfi konferenciája kapcsán, mutatták, hogy a kérdés nem egészen ilyen egyszerű, s hogy különösen a kérdésnek gazdasági vonatkozásai okoznak a megvalósulásnál rendkívüli nagy nehézségeket, amelyek a konferencia eredményeképpen oda is vezettek, hogy egyes igen tekintélyes ipar államok, például, hogy csak Nagy-Britanniát említsem, ennek a gondolatnak megvalósítását a legkerekebben vissza is utasították. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a magyar kormány elvileg elzárkózik ennek a kérdésnek megoldása elől, sőt miután határozottan szociális irányú intézkedést látok benne, a magam részéről elvileg igen szívesen foglalkoznék ezzel a kérdéssel. De mint a képviselő úr maga is mondta, a probléma nemzetközi probléma, amelynek pláne egy ilyen kis országban való elszigetelt megoldása az ország iparát hozná esetleg katasztrofális helyzetbe. Ennélfogva feltétlenül meg kell várnunk azt, amíg a megtartandó nemzetközi konferenciák során a kérdés kialakul s amíg egy nemzetközi megegyezés nem létesül abban az irányban, hogy a nemzetközi egyezmény alapján az összes, legalább a ratifikáló, vagyis a termelő államok jelentékeny része ezt az egyezményt tényleg végre is hajtja. Akkor lesz aktuális ez a kérdés, hogy